Empátia nélkül nincs lélekkezelés – beszélgetés Kiss Emőke Rozália szakpszichológussal

– A fizikoterápia a testet a maga anyagiságában tartja karban, a pszichológia a „megfoghatatlan” lelket. De mindenképpen az emberrel való foglalkozás jellemzi Kiss Emőke egész életútját, vagyis magyarán, nem „jobb híján” választotta előbbi, majd későbbi szakmáját.

– Eredetileg orvos szerettem volna lenni, csak épp abban az évben, amikor érettségiztem, csökkentették Marosvásárhelyen a magyar nyelvű helyeket, nem jutottam be, ezért lettem fizikoterapeuta. Nagyon sokat jelentett ez később a pszichológiai gyakorlatban, mivel Félixfürdőn voltam ugyan státusban, de télen a  váradi kórházakban is dolgoztunk. Hamar rádöbbentem, mennyire kiszolgáltatott a kórházi beutalt, mégpedig olyan szempontból, hogy a kezelést hiánytalanul megkapták mindig, de a személyzetnek arra már nem futotta az idejéből, hogy elbeszélgessenek a betegekkel. Én éppen ilyen szempontból kerültem közel a beutaltakhoz.

Úgy is mondhatom, a fizikoterápia mintegy előszobája volt a későbbi klinikai pszichológusi munkámnak. Fontosnak tartom elmondani, milyen szerencsés vagyok, hogy a kórházban kezdhettem el a munkám, mivel 1977–78-ban megszüntették az ország összes pszichológiai fakultását és kutatóintézetét, kivették az iskolai tantervből, megszűntek a különböző munkahelyi szaklaboratóriumok is, mondhatni felszámolták a szakmát, csak az elmegyógyintézetekben maradtak meg állások. A kollégákat pedig szélnek eresztették, ki ezzel, ki azzal foglalkozott, volt, aki belekapaszkodott a pohárba, volt, aki talpon maradt. Mihai Golu például, az egyik legnagyobb hazai szaktekintély, egyetemi tanár éveken át villanyóra-leolvasóként dolgozott, és csak 90 után kapta vissza a státusát, amikor újraindult a pszichológia szak.

– De mi volt az oka ennek a hirtelen „lefejezésnek”? Emlékszem valami olyasmire, hogy a genetika és a kibernetika imperialista fertőzésnek nyilvánult. Ezek szerint a pszichológia is?

– Meg a szociológia és egyáltalán minden, ami csoportos foglalkozásokat is jelentett, embereket gyűjtött egybe. Az akkori hatalomnak ez volt az egyik fóbiája: ahol több ember összegyűl, ott akár összeesküvést is gyorsan lehet szőni. De mondom, hogy az ideg- és elmegyógyintézetekben megmaradt az állásunk, nyugodtan dolgozhattunk, mentünk olyan helyekre is, ahol szükség volt ránk, például a gépkocsivezetők pszichológiai vizsgálatához, iskolai pszichológiai vizsgálatokra, üzemi felmérésekre stb. Sőt olyasmi sem volt ritka, hogy az ismerőseink például az utcán vagy a színházi szünetekben beszélték el a problémáikat. Nem tudom, mások hogy viszonyultak az ilyen esetekhez, de én mindig meghallgattam azokat, akik bizalommal fordultak hozzám.

És ez megmaradt később is, amikor például a Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam; sok órám volt, de aki problémával keresett meg, azzal mindig szóba álltam. Csak elmagyaráztam, hogy ott tanárként vagyok jelen, nem gyakorló pszichológusként, de ha komolyabb a baj, keressenek meg a kórházban. Sokan meg is kerestek, mert vannak olyan problémák, amikről – különösen egy fiatal – otthon nem szívesen beszélnek. Klinikai pszichológusként fontosnak tartottam, hogy feltétel nélkül mindenkinek segítsek, soha ne ítélkezzem mások felett, és természetesen a szakmai titoktartást is mindig betartottam. Szakmai tudásomat folyamatosan igyekszem a mai napig gyarapítani.

Kutatási területem a lelki egészségvédelem. Nagy hangsúlyt fektetek az elsődleges megelőzésre, mivel a lelki bajokat is könnyebb megelőzni, mint gyógyítani. Rombolónak tartom bárkinek – diákoknak, munkatársaknak vagy pácienseknek – a közösség előtti megszégyenítését.  Ez ugyanis sárba tiporja az önbizalmukat, és később pszichikai rendellenességekhez vezet. Ezért van anynyi sérült ember. És annyi különböző szenvedélytől függő.

– Ahogy Kosztolányi mondja a Barkohba című Esti Kornél-novellájában: „Ne ámulj a kokainistán. / Gondolkozz az okain is tán - / s megérted.”?

– Erről beszélek, a pszichológus egyik alapvető belső kellékéről, az empátiakészségről. Amit a páciens azonnal megérez, hogy van vagy nincs, hogy mondhatja-e a baját, avagy sem. Egyszer megkeresett egy fiatalember, és előbb csak hezitált, említette is, hogy fél, netán elítélem, mígnem kibökte: a saját neméhez vonzódik. Amikor pedig kiderült, hogy ezt majdhogynem természetesnek veszem, elmondta az aggodalmait, és közösen kerestük a megoldást. Az empátiakészség tehát azt jelenti, hogy a pszichológus beleéli magát a másik ember problémájába, átérzi azt, vagyis továbblép az elméleti szintről. A másik nagyon fontos szakmai tulajdonság, hogy hiteles legyen, ne vizet prédikáljon, és bort igyon. És maradjon következetes, mert csak úgy tudják elhinni neki, amit mond. Itt szeretném megemlíteni az iskolapszichológus felelősségét: a fentiek tudatában kapcsolatot kellene fenntartania nemcsak a diákokkal, de a tanárokkal és a szülőkkel is.

Az iskolákban hajlamosak arra, hogy egy konfliktushelyzetben első fokon a diákot okolják, mert sajnos ez a tekintélyelvűség egyik velejárója. Holott lehet, hogy a tanerő nem tudta úgy kezelni a bajt, ahogy az jó lett volna, és sokszor a szülő az, aki különböző okokból mondhatni belehajszolja gyermekét egy kibogozhatatlannak tűnő szituációba. A leggyakoribb, amikor a saját be nem váltott álmait erőlteti rá a gyerekre, holott lehetséges, hogy neki egészen más álmai vannak. Fontos volna gyakoribbá tenni a csoportos foglalkozásokat, önismereti tréningeket. Minden iskolában, egyetemen, munkahelyen (a korházakat is beleértve) feszültségmegoldó tréningeket javasolnék.

Miután befejeztem az egyetemet, szerencsém volt megismerkedni Mérei Ferenc professzorral, aki felajánlotta, egy évet töltsek el mellette mintegy továbbképzésként, éppen a személyiségformáló tréningek begyakorlására. Abban az időben ez szinte kivihetetlen volt, nem maradhattam egy évet Budapesten, mert kockáztattam volna, hogy soha többé nem jöhetek haza a családomhoz. 1990 után viszont kinyílt számunkra is a szakma világa, nagyon sok csoportos foglalkozáson vettünk részt: az egyik legemlékezetesebb volt az akkori Sulyok István főiskolás csoportommal Tatán egy transzkulturális kommunikációs tréningen való részvételünk, amelynek az volt a célja, hogy összehozza a különböző népeket, megoldja a konfliktusokat.

Carl Rogers hasonló tréningeket tartott Dél-Afrikában a fehérek és négerek kibékítésére, illetve a volt Szovjetunió népei ellentéteinek feloldásáért. Tény, hogy lelkiekben nagyon-nagyon gazdagon jöttünk onnan haza, a volt diákjaim most is emlegetik, mit jelentettek számukra ezek az önismereti tréningek. És voltak más gyakorlatok is, jöttek csoportok Magyarországról, mentünk mi hozzájuk jóformán ingyen. Később is mentem, amikor már nagyobb összegeket fizettünk minden továbbképzésért. Nem tarthatom magam jó szakembernek, ha nem képzem magam folyamatosan.

– Ha már az anyagias világot említette, ötödik éve éli a világ a gazdasági válságot. Mennyire jelentkeznek ennek a tünetei a szakpszichológus munkájában? Több a lelki nyomorúság?

– A pszichikai betegségeket nem eredeztetném közvetlenül a napi anyagi bajokból, mivel nagyon sokban függnek a személyiségtől. Ugyanabban az alaphelyzetben például az egyik elkezd siránkozni, sajnálja-sajnáltatja magát, a másik megpróbál talpra állni. Például a munkanélküliségnek is több vetülete van, mert lehet csüggedni és a végén erősen kiborulni, de lehet úgy is megközelíteni, hogy bármit megpróbálok, amíg nem akad más munka. A depresszióra való hajlam lehet örökletes is, amikor hiába van meg az akarat a gödörből való kikecmergéshez, genetikai szempontból nem sikerül, mert például hiányzik a kitartás. A pszichológus sokban segíthet a saját védekezési mechanizmusok kidolgozásában, a megelőzésben. Sajnos sokan menekülnek betegségbe, ez az, amire a laikusok azt mondják: idegalapon van ilyen vagy olyan baja valakinek. Ez segélykiáltás is lehet, a baj csak az, hogy a környezet ritkán hallja meg.

– Beszélgetésünk eleje óta mocorog bennem a kérdés: hol, a testnek melyik részén kereshetjük, illetve megtaláljuk-e valahol a lelket?

– Mindenütt. Épp ezt próbáltam elmagyarázni, hogy a lelki bajok a legkülönbözőbb betegségeket tudják produkálni. Nem tudatosan, tehát szó sincs semmiféle megjátszásról, szimulálásról, hanem tudattalanul. És ezért mondom, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan egymástól. Mert az egyértelmű bokaficam is visszavezethető esetleg pszichikai problémákra. Csak elég nehéz megtalálni a léleknek a test segítségével öntudatlanul leadott segélykiáltását. Világszerte sokat foglalkoznak a pszichoszomatikus tünetekkel. Párhuzamosan igyekszenek gyógyítani a testet és a lelket. Nálunk ez még gyerekcipőben jár. Érdekes, hogy a népi mondásokban például megjelenik: a fájdalomtól meghasad a szíve.

A szó szoros értelmében nem hasad ugyan meg, de az infarktus nagyon gyakran lelki tényezőkre vezethető vissza. Az alapfokú megoldásban nagyon sokat segít a pszichoterápiás módszerek alkalmazása (családterápia, relaxációs módszerek, pszichoanalízis). Sajnos az emberek nagy része inkább a gyógyszeres terápiát részesíti előnyben, holott a kedvező hatás csak a kettő párhuzamos alkalmazásával érhető el. Valahányszor szükségét látom, el is mondom a pácienseimnek, hogy igyekezzenek lazítani, a folytonos hajtás, a megfeszített munka előbb-utóbb megbosszulja magát. Nem a napi tizenhat órás robotra van szükség az egészséghez, hanem valami egészen más elfoglaltsággal való kikapcsolódásra. Nem véletlen, hogy sok orvos festeget szabadidejében, elméleti fizikusok, matematikusok zenélnek. Vagyis a kikapcsolódás, a hobbi legyen egészen más, mint a napi munka.

– Ezek a tanácsok sorolhatók a „lélekidomításhoz”? Jókai ilyesmire gondolhatott híres regényében, A lélekidomárban?

– Nem, a lelket nem lehet idomítani: a lélek nem vadállat, nem is rendőrkutya. Nem tudom, Jókai mire gondolt, de talán nem véletlen, hogy manapság már nem is használjuk ezt az egyébként szép, ha jól sejtem, nyelvújítási szót. Amit viszont a lelket kezelő megtehet, hogy feltétel nélkül elfogadja a hozzá fordulót olyannak, amilyen. Az empátiakészség és a következetesség mellett ez a harmadik elengedhetetlen tulajdonsága a pszichológusnak. Mondhatnám eszköznek is, különösen, mert nagyon „stílusos” eszköz: belülről, a lelkünk legmélyéből fakad.