Előny a kelet-európai művészeti oktatásnál

– Általában sokkal több magyar tanul angolul, mint ahány angol magyarul. Mi volt a motivációja, hogy megtanuljon magyarul?

– Magyarországon vállaltam munkát, emiatt meg kellett tanulnom magyarul. 1984-ben pályáztam a British Council ösztöndíjára a magyar köztéri szobrászat tanulmányozása céljából, így kerültem Magyarországra. 1985-ben meghívást kaptam a villányi művésztelepre szobrot készíteni, ezzel együtt lehetőségem adódott öt hónapi magyarországi tartózkodásra. Amíg ott dolgoztam, felkértek, vállaljam el a szoborpark művészeti vezetői tisztségét, aminek örömmel tettem eleget, és három évig vezettem az ott zajló tevékenységet. Aztán Magyarországon maradtam, és muszáj volt megtanulni a nyelvet, mert angolul nagyon kevés emberrel tudtam kommunikálni. Közben családot alapítottam, ami még inkább motivált a nyelvtanulásban.

– Nehéz volt? Mennyi idő alatt sikerült?

– Számomra nagyon nehéz volt, ugyanis a latin nyelveket ismerem inkább, ezeknek a logikáját szoktam meg, a magyar nyelv pedig ettől merőben eltér. A magyar nyelvet nem lehet semmilyen nyelvhez hasonlítani, és a logikája is egészen más. Azonban éppen emiatt vált szimpatikussá, vonzóvá számomra. A kérdés második felét azonban nyitva hagynám, ugyanis 25 éve tanulom folyamatosan a nyelvet, és még mindig hibázom. Hozzávetőleg másfél év alatt tanultam meg magyarul kommunikálni, de a legjobb „nyelvkurzus” az volt, amikor a volt feleségem kijelentette: ezentúl csak magyarul beszélünk otthon. Korábban ugyanis franciául beszéltünk egymással, de amikor rákényszerültem, hogy otthon is magyarul beszéljek, lényegesen felgyorsult a folyamat. Ennek igazából akkor vettem hasznát, amikor az egyetemre kerültem, és ott kommunikálni kellett az emberekkel. Előtte ugyanis többnyire műteremben voltam, ahol nem sok emberrel találkoztam.

– Hogyan sikerült elérnie, hogy a világhírű villányi szoborpark művészeti vezetője legyen?

– Nem volt bonyolult: amíg ott dolgoztam, új igazgatót neveztek ki a szoborpark élére, aki közgazdász volt, és nem értett a szobrászathoz. Az új igazgatóval barátságot kötöttem, és ebből adódott a meghívás, ami eleinte eléggé viccesnek tűnt. Akkoriban még Londonban éltem, a város kellős közepén, a vasútállomás mögött volt a műtermem, de azt nem mondhattam, hogy gyakran adódott volna lehetőségem találkozni a szobrászat vezéregyéniségeivel. Ám Villányban, a „világ végén” megadatott ez a lehetőség, ugyanis olyan vonzereje volt a helynek, hogy a világ minden tájáról odajöttek a legjobb szobrászok. Ebből adódóan akkoriban szakmailag nagyon jó lépésnek számított elvállalni a villányi szoborpark művészeti vezetői tisztségét. Lényegében olyan tájépítészeti programot vezettem, ami véleményem szerint segíthetett a művésztelep továbbélésében, hiszen akkoriban már megtelt a park művekkel. Ugyanakkor ez a program példát mutathatott a magyar térrendezés jövőjének, tekintve, hogy már akkor érezhető volt, az ország nagy változások, nagy fejlesztések elé néz.

– Hogyan lett a pécsi egyetem művészeti karának a dékánja?

– Rám szavaztak... Igazából bonyolultabb ez a dolog, ugyanis azzal kezdődött, hogy a volt dékán hirtelen lemondott tisztségéről a gazdasági problémák miatt. Nem bírta már idegileg... A rektor pedig felkért engem, hogy ideiglenesen vegyem át a vezetést, aztán volt egy pályázati kiírás, majd szavazás. Nem akadt más „hülye”, aki ezt elvállalta volna. Igazából nincs olyan művész, aki örömmel vállalná azt a rengeteg adminisztrációt, ami ezzel a munkakörrel jár, mégis elvállaltam, mert a pécsi egyetem művészeti karán nagyon magas szintű oktatás zajlik, és hiszek abban, hogy ezt tovább lehet fejleszteni.

– Mi az, amire leginkább büszke, amit dékánként sikerült megvalósítania?

– Sok mindenre, azonban jelenleg leginkább annak örülök, hogy a művészeti karnak végre lett külön campusa, a munkálatokat épp most fejezik be, az új tanévben már itt tevékenykedünk. Ez egy ötéves projekt volt, és végre minden együtt van, ugyanis eddig a művészeti oktatás a város különböző részein szétszórtan, egymástól nagyon távol eső helyeken zajlott. Nagyon modern, minden technológiai igényt kielégítő műhelyek lesznek nemcsak a képzőművészeti szakoknak, hanem a zenészeknek is. Ez óriási megvalósítás, mert mostantól a mi diákjaink is európai színvonalú műtermekben tanulhatnak, nem a régi lepusztult műhelyekben.

– Alaposan ismeri a nyugat- és a kelet-európai művészeti oktatást. Ha össze kellene hasonlítania a kétféle oktatási rendszert, melyikből milyen pozitív, illetve negatív vonásokat emelne ki?

– A volt kelet-európai tömbben a képzőművészeti képzésben megmaradt a hagyományos, figurális stúdiumok készítésén és anatómiai ismereteken alapuló oktatás. Tehát az emberi test ábrázolásából indul a képzés, nagyon szigorú figurális alapokkal, ami nem azt jelenti, hogy ha kijött az egyetemről a diák, nem azt tehette éppenséggel, amit akart. Vagyis a fiatal képzőművészeknek megvolt egy alaptudásuk még akkor is, ha az egyetem után teljesen más ágazattal – videóval vagy performansszal – foglalkoztak. Véleményem szerint a mai napig rettenetesen fontosak ezek az alapképzések, amik Nyugaton az 1968-as egyetemi lázadások után sajnos megszűntek. Vagyis amikor én bekerültem az iskolába, már „kicsi művésznek” éreztem magam, és azt csinálhattam, amit akartam. Azonban ilyen körülmények közepette nagyon nehéz volt tanulni. Vagyis a tanár csupán véleményt mondott a munkámról, de technikai ismereteket nem tanított. Természetesen még volt néhány tanár, akitől ilyesmit is lehetett tanulni, el lehetett lesni a mesterfogásokat. Nagy eltérések vannak a kétféle művészeti oktatásban, és egyértelműen a kelet-európai oktatás a jobb, legalábbis szerintem. Most már a nyugatiak is kezdenek felébredni, hogy jó lenne ebben a rendszerben tanítani, azonban azzal a problémával kell szembesülniük, hogy nincs, aki ezt a módszert oktassa, mert közben felnőtt egy-két művészgeneráció. Mellesleg több tanári állást is felajánlottak nekem nyugati egyetemeken, de nem vállaltam el, mert nem hiszek annak a rendszernek a működésében, sokkal jobb, ami Kelet-Európában működik. A kelet-európai tanítási rendszernek talán egyetlen hátránya, hogy a tanítvány mestercentrikussá válhat, és ha nem eléggé erős az egyénisége, nem tud kibontakozni, nem találja meg a saját útját. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy a nyugati egyetemekről nem kerülnek ki nagyon jó művészek, de annyira összetett ez a kérdés, hogy hiba lenne kategorikusan kijelenteni: egyik vagy másik a jó. Viszont ha azt nézzük, hogy azok a végzős hallgatók, akik nem maradnak a művészi pályán, hogyan boldogulnak az életben, elmondható, hogy a kelet-európai diákok sokkal magabiztosabbak, mert olyan tudással rendelkeznek, amit az élet számos területén tudnak hasznosítani.

– Nyugaton a társadalom viszonyulása is más a művészekhez. Igazából azt tekintik művésznek, aki meg is él az alkotásaiból. Mi az ön tapasztalata ezzel kapcsolatosan?

– Ez nagyon bonyolult és összetett kérdés, ugyanis már hosszú ideje Magyarországon élek, és inkább az itteni viszonyokat ismerem. Azt viszont tudom, hogy fiatalkoromban Angliában a társadalom nem ismerte el a művészeket, nem érdekelt senkit a művészet. Vagyis ha valaki azt mondta, hogy ő festő, akkor hamarabb gondoltak a mázolóra, mint a művészre. Amikor Magyarországra költöztem, meglepett, hogy itt mennyire elismeri a társadalom a művészeket, mennyire nagy fontosságot tulajdonítanak a művészetnek. Hogy egyszerű falusi emberek is kapásból felsorolták tíz-tizenöt művész nevét, ha valaki rákérdezett. De a televízióban a híradó előtt is rendszeresen bemutattak egy-egy művészt. Sajnos a rendszerváltás óta a művészek fontossága teljesen értékét veszítette, és most Magyarországon is inkább az az irányzat, hogy művésznek csak azt az embert ismerik el, aki meg is él belőle.

– Jelenlegi látogatása előtt járt már Erdélyben?

– Aradon és Temesváron többször is megfordultam, de a Székelyföldön most jártam először, és elmondhatom, hogy ezt a vidéket tartom az „igazi” Erdélynek. Nagyon izgalmas ez a vidék, annak ellenére, hogy sokat meséltek nekem már korábban is a magyarországiak a székelyekről. Gyönyörű a táj, nagyon kedvesek az emberek, sokan érdeklődtek a munkám iránt, és közben pálinkával kínáltak.

– Milyennek találja a gyergyószárhegyi művésztábort a világ többi művésztelepéhez képest?

– Vannak olyan művésztelepek, ahol nagyon jók a körülmények szakmai téren, modern műtermek vannak, bőséggel van alapanyag, szóval minden adott, ami az alkotáshoz kell, fizetnek is a művésznek, mégis hiányzik valami. Ehhez képest Szárhegyen sokkal szerényebbek a körülmények, de nagyon tetszik nekem, ahogyan a helybéliek bekapcsolódnak a tábor életébe, ahogyan segítenek a művészeknek. Itt ha valami gond van, biztos akad valaki a faluból, aki segít, aki megoldja a problémát. Úgy is fogalmazhatnék, hogy Szárhegyen sokkal több a lélek, mint más művésztelepeken. Nagyon fontos egy művész számára, hogy kapcsolatba kerülhet a helybéliekkel, megismerkedhet velük. Magyarán: a tábor alapkoncepciója nagyon jó, mert a művészt arra késztetik, hogy ráhangolódjon az itteni körülményekre, hogy nemcsak idejön és elkészíti, amit gondolt, hanem az itteni tájjal, emberekkel egy közösségben kell alkotnia.

Laczkó Júlia