Ez már a kilencvenes évek s az ezredforduló közismert története, egynémely magyar vonatkozásáról mégis keveset tudunk.

Elmeséli például Havel, hogy amikor a Varsói Szerződés feloszlatásáról tárgyaltak, a legkeményebb diót nem a szovjet, hanem, szinte hihetetlen, a magyar ellenállás jelentette! Persze nem arról volt szó, hogy Antall Józsefék az „ideiglenesen náluk állomásozó baráti szovjet csapatok” tisztjeinek Duna-parti öröklakásait féltették volna. Szó sincs róla, ők csak Nagy Imre hajdani gesztusát akarták megismételni.

Az ’56-os forradalom jelentőségét szerették volna azzal is kiemelni, hogy önfeloszlatás helyett a demonstratívabb kilépést fontolgatták. Havel szerint a magyarokat csak többnapos győzködés után sikerült jobb belátásra bírni, és különcködés helyett a sokkal elegánsabb közös döntés mellé felsorakoztatni. Antall Józsefről egyébként megjegyzi, hogy a visegrádi négyek egyik találkozóját történészhez méltó inspirációval szervezte meg, az ’56 után börtönviselt Göncz Árpádot pedig személyes barátai között emlegeti.

A Közép-Európai Egyetemmel Prága–Budapest szellemi hidat létrehozó Soros Györgyről úgy véli, hogy a sikeres tőzsdespekuláns imidzse helyett gondolkodóként igyekszik elismertetni magát.

Román vonatkozást Václav Havel Kérem, röviden című beszélgetőkönyvében alig találunk, a Havel polgártárs című dokumentumkollázs viszont jó néhány idevágó filmkockát tartalmaz. Emil Constantinescu exelnökünk biztosan nem lett volna elragadtatva tőle, ha cseh vendégétől azt hallja, amiről az a Bukarestbe tartó repülőgépen hangosan is élcelődik. Hogy a Dâmboviţa partján rá váró díszdoktori cím, akárcsak a díszszázad, minden idelátogató vendégnek kijár... Havel a bukaresti egyetemen is megismétli, mégpedig nyomatékkal, politikai krédóját: „úgy vélem, hogy az erkölcsi rend a jogi, politikai és gazdasági rend fölött áll, s hogy e háromnak az erkölcsi rendben kellene gyökereznie, nem pedig mindenféle cseleket alkalmazni az erkölcsi imperatívuszok megkerülésére. S hiszem, hogy ez az erkölcsi rend metafizikai értelemben a végtelenségen és az örökkévalóságon alapul.”

Ezzel a hitvallásával pedig Václav Havel és például Constantinescu előtti-utáni elnökünk, Ion Iliescu, olyan távol áll egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Kettejük sztorijában mégis van egy közös vonás: egyikük is, másikuk is kiszolgált három mandátumot. (Az első, ideiglenes megbízatásukról nem is beszélve. Nyugati jobb családokban viszont az a szokás, hogy két letudott ciklus után az ember fogja a kalapját, búcsút int nemcsak a bársonyszéknek, de a politikának is). Havel ideje a prágai várban 2003 februárjában jár le, amit ő, legalábbis a könyve szerint, megkönnyebbülve, felszabadultan vesz tudomásul. Nem így az elnöki stáb, a tanácsosok, a titkárok, a testőrök csapata.

Számukra bizony vége szakadt a kiemelt egzisztenciának, sürgősen át kellett nyergelniük. Aki a Várba Havellel jött, annak vele is kell távoznia. És ha önszántából le nem lépne, az új elnök úgyis kidobná. Amíg a nagyszínpadon, a világ szemét kiszúrandó, folyik a teátrálisan megrendezett, ünnepélyes búcsúztatás, addig a várban egy süllyedő hajó fojtogató, Titanic-hangulata uralkodik. A gondnokság a lelépő „várurat” szinte az utolsó fogpiszkálóig elszámoltatja, és ez Havel számára, aki nagypolgári gyermekkor után pénzgondokkal még börtönévei alatt sem küszködött (Nyugaton felfutó színdarabjaiért akkor is valutában jöttek a honoráriumok, üldözött ellenzékiként még fizetett titkárt is megengedhetett magának) felettébb kicsinyesnek és provinciálisnak, piszlicsáré piszkálódásnak tűnhet. Elnöki évei alatt, ha valamiért voltak vitái nemcsak a parlament pénzügyi szakbizottságával, de bizony a média, a közvélemény jelentős részével is, a viták a költségekre, az adófizetők közterheire alig figyelő, a látványra, a pompára annál kínosabban ügyelő haveli nagystílűség miatt voltak. Az „arany Prágát” akarta továbbfejleszteni, elnöksége idejét legfőképpen ezzel akarta a történelemben megörökíteni. Kerül, amibe kerül. (Magyar olvasója számára itt merülhet fel a gyanú: vajon a mi Mátyás királyunk reneszánsz pompaszeretetetére nem éppen Prágában szokott rá? Az utókor persze hálás neki, elismeri és magasztalja, de a czechet fizető pannon kortársai, és nem is csak a Janus-arcúak, derék Mátyásunkat kevésbé pontozták érte...)

Havel az államkassza szűkösségével nemigen számol. Amikor pedig a sajtó második felesége, a színésznő Dása méregdrága ruhatárát „tünteti ki” aligha megtisztelő figyelmével, akkor is inkább a cseh first lady számára kér-követel külön kabinetet, megfelelő személyzettel, felszereléssel és persze nem jelentéktelen költségvetési kerettel kiegészítve. Ezek után nincs mit csodálkozni rajta, hogy megromlik személyes kapcsolata Václav Klaussal, aki előbb pénzügyminisztere, később miniszterelnöke, majd mindmáig utódja is a prágai várban. A köztársaság első két embere közötti viszonyt politikai okok miatt is enyhe túlzás volna barátságosnak jellemezni.

Klaus egyáltalán nem művészlélek, hanem gátlástalanul manőverező pártember, Havel könyvében majdhogynem törtető karrierista. Európa-viszolygása régi keletű, mostanában például egy egész világ leste lélegzetvisszafojtva, hogy a Lisszaboni Szerződést – utolsó mohikánként a gáton – még meddig szabotálja. Szóval Klaus kőkemény pártpolitikus, a maga módján Havel is autoriter. De mégsem „játékos-elnök”, ahogy mifelénk mondanák. Színházi emberként a reprezentáció az igazi specialitása, ez van a vérében, a napi politikába ritkán ártja bele magát. Noha szerinte pártoknak nemcsak a parlamenti demokráciában, de az emberek érzésvilágában is helye van, hiszen „előbb valahová be kell lépni, aztán valakivel közelebbi kapcsolatba kell kerülni, s aztán lehet keresni a jobb érvényesülés útját”, sok régi karrierista teljesíti ki pályáját az új pártcégérek alatt.

A politika a hatalom megszerzésének, gyakorlatának és megtartásának a tudománya, egy idő után elszürkül, megkopik, korrumpálódik. A már nyugdíjas Havel helyzetértékelése szerint „sok embert fárasztanak már az örökké változatlan vezető pártok és az őket megjelenítő egyforma arcok, az ismétlődő összecsapások és megállapodások, nem akarnak választani, megszűnik az érdeklődésük a politika iránt. Hogyha valaki valóban szuggesztív és hiteles alternatívát tudna ajánlani ezeknek az embereknek...”

Könyve zárófejezetében Havel ezzel is megpróbálkozik. Az elhasználódott és technokratikus pártpolitika visszásságait az önzetlen közszolgálatot felvállaló civil kezdeményezések megerősítésével gondolja ellensúlyozni. A jövő reménységét a fiatalokban látja. A magakorabeliekről pedig, tekintet nélkül arra, hogy megalkuvók vagy ellenzékiek voltak-e hajdanában, így nyilatkozik: „...a kommunizmus által így vagy úgy deformált nemzedék képviselőinek és a csehországi posztkommunizmus hosszú időszaka főszereplőinek nyugdíjban a helyük, kiérdemelték”.

De hogy ez mikor fog bekövetkezni, azt nemcsak Prágában, de Budapesten vagy Bukarestben is legfeljebb találgatni lehet.

Szerző: Krajnik-Nagy Károly