A bohém lélek részleteiről már volt szó. Laza erkölcsű kocsmai embernek is mondja magát, aki egy minőségi borral leöblített kiadós vacsora után széles jókedvében kerekedő nagy dumájával – mindez kérem szerzőnk szó szerinti önvallomása – órákig képes nagyszámú cimboráit elmulattatni. Jól elmegy ez a prágai művészvilágban, sőt olyan koronás fők magánemberi szimpátiáját is el lehet nyerni vele, mint a spanyol és a jordániai király.

Borisz Jelcin sem vette rossz néven, hogy egy kis sörözőben diskurálhattak, Bill Clinton is szívesen szaxofonozott (nem zárt ajtók mögött, mint a Fehér Házban…), mikor a cseh elnök ajándékát kipróbálandó, hangulatos prágai rockklubban produkálta magát. (Ellenpontozásként: a vodkaellenes kampányáért otthon minerálnij szekretárnak csúfolt Gorbacsovról vállveregető szánalommal vegyes együttérzéssel jegyzi meg: „… különös, a maga módján tragikus eset: megpróbálta egy kicsit felemelni a fedőt, hogy kieresszen némi gőzt a fazékból, és nyilván meg sem fordult a fejében, hogy az egyszer felemelt fedő akár el is szállhat, sőt a túlnyomás miatt szükségszerűen el is száll”.)

Persze, mindennek van határa, s az államfői protokollnak is rengeteg a börtönrácsa. A prágai vár szinte másfél évtizedes ura (Václav Havel 1989 decembere és 2003 februárja között volt előbb csehszlovák, utóbb csak cseh államelnök), sajnálattal említi, hogy a bangkoki örömnegyedben tervezett sétájáról le kellett mondania. Pedig – már hatvan év fölött – isten bizony nem a dúsgazdag nyugati szexturistát akarta alakítani, csupán természetes emberi kíváncsiságát kielégíteni.

A bulvársajtó igencsak felkapta volna a témát, de egyáltalán nem biztos, hogy hivatalos vendéglátója, a thaiföldi király cinkos somolygással díjazta volna.
De az egzotikumok mégsem maradtak ki az elnöki látogatások programjából. Ezúttal komolyabb, aggódóbb felhangokkal. Amikor peremre szorult természeti népek: ausztráliai bennszülöttek, új-zélandi maorik, brazíliai indiánok vagy a Húsvét-szigetek lakói között jár, amerikanizálódott kormányaik ellenében is demonstrálja a civilizációk egyenjogúságának huntingtoni gondolatát.

A globalizált világ elszigetelt tájai és elhanyagolt népei iránti figyelem és őszinte érdeklődés persze alkalmi kitérők a nagy utazások világtérképén. A Cseh Köztársaság elnöke (de talán mulandó tisztségénél sokkal fontosabb itt maga az ember, nemes egyszerűséggel Václav Havel, haveri körben Vasek), a világpolitika színpadán ugyanilyen fesztelen és rutinos alakítást nyújt. Nagyszerű fogódzója is van, washingtoni kapcsolata Madeleine Albright, Clinton nagyhatalmú külügyminisztere.

Akiről kevesen tudják – de a Wikipédia szócikke elárulja – hogy amikor 1937 májusában – Havel után egy évvel, de szintén Prágában – megszületett, Marie Jana Korbelová néven anyakönyvezték. Szóval, Marie Jana, immár Madeleine, továbbá a leánykori Korbelová, férjezett Albright, az átalakuló Kelet-Európa, mindenekelőtt szülőföldje, Csehország útját egyengeti a NATO és az Európai Unió felé. Prágába titokban, inkognitóban érkezik, jó néhány nappal főnöke, Clinton látogatása előtt. A sajtó árgus fürkészéseit kikerülve, intim, családias hangulatú vacsorákon, kissé nosztalgiázva a vizit részleteit is pontosítják s a világ dolgait is jobban átbeszélik.

Ezek a munkavacsorák később is folytatódnak, amikor Havel már régen nem elnök, és „Madeleine”, ahogy beszélgetőkönyvében mindvégig emlegeti, ő sem külügyminiszter. „Madeleine” tehát 2005-ben Georgetownban egyetemi tanár, s a saját rezidenciája közelében bérel Haveléknak lakást, ahol aztán a cseh vendég amerikai módra, a nyugdíjas elnököknek kijáró társadalmi rangban, megbecsülésben részesül.

A Kongresszusi Könyvtárban külön szoba áll rendelkezésére, a helybeli híres egyetemen is gyakran tart előadást. És közben a Kérem, röviden beszélgetőkönyvét, a jelen írás tárgyát egészíti ki elnöki munkacédulákkal, kommentárokkal, feljegyzésekkel. „Madeleine” vacsoráin a washingtoni elit színe-java megjelenik. Ebben a társaságban Havel közvetlenül is tapasztalhatja, hogy hosszú hajú és lázadó ifjúkora amerikai nemzedéktársai, a beatgeneráció egyes tagjai, multinacionális vállalatok élére avanzsálva, a mai globalizált világ tényleges uraivá váltak...

De még mielőtt írásunkat, a harmadik részben, Havel helyzetértékelésének és jövőképének a bemutatásával zárnánk, adósok vagyunk a címbeli „maffiózó demokrácia” magyarázatával. Kényes és érzékeny, lehet, hogy túlzó szókapcsolat, egyeseket talán még sért is. De mert írásunk szempontjából mégiscsak kulcskifejezés, legjobb lesz, ha itt most nem sokat sűrítünk-értelmezünk-magyarázgatunk, hanem egyenesen Havelnak adjuk át a szót. Idézetünk masszívan áthallásos, érdemes az olvasó fokozott figyelmére. Mégpedig abban, hogy a
„…totalitárius rendszer bukását követően a volt szovjet blokk országainak többségében egyfajta átmeneti szakasz kezdődött, amelyet posztkommunizmusnak lehet nevezni.

Ez a korszak a példátlanul erőteljes és gyors magánosítás, a szilárd és jól bevált jogrend által le nem fedett privatizáció kora, amelyből számottevően részesedett a volt kommunista nomenklatúra és a volt kommunista vállalati menedzsment. Nekik vannak meg a megfelelő információik és kapcsolataik (akik kívül voltak a körön, azok ugyebár ilyesmivel nem rendelkezhetnek), és ez teszi őket az új vállalkozói osztály kemény magjává, de legalábbis befolyásos részévé. Olyan emberekről van szó, akik tudják, hogy a demokrácia a szólás szabadságát és a politikai szerveződés szabadságát jelenti, mindazonáltal rendkívül ügyesen képesek határokat szabni ezeknek a szabadságjogoknak.

Így aztán az általuk preferált rendszer nem igazán nyitott, inkább bezárkózásra hajlamos. Észrevétlenül fonódik össze a gazdasági hatalom a politikai és médiahatalommal, valami olyasmi alakul ki, amit annak idején maffiózó kapitalizmusnak neveztem, de akár maffiózó demokráciának is lehetne nevezni.”

Nem mi mondjuk, Havel mondta. Ő pedig igazán tudhatja, ha szinte másfél évtizedig alakította  maffiózó demokráciában az államelnök szerepét. Az áthallásokra jó előre figyelmeztettünk, a pártosság gyanújának viszont elébe kell vágnunk, különösen itt és most, napokkal egy izgalmas elnökválasztás előtt. Éppen az egyensúly kedvéért kell elmondanunk, hogy Havel tárgyilagosan szemléli a megszégyenült és megbukott államfők sorsát (cseh példákat idéz a távolabbi és közelebbi történelemből), csakúgy, mint azokét, akik megbízatásuk lejártával, ahogy ez bejáratott demokráciákban szokás, szabályszerűen, megbecsülten, illő „életbiztosítással” a hátuk mögött mondanak búcsút a legmagasabb közjogi méltóságnak.

Utóbbira nyilván az Egyesült Államok jogrendje a legjobb példa, de magát Havelt is ebbe a kategóriába sorolhatjuk. Amíg, elnöki minőségében, ő volt a sokat megélt prágai vár (Hradzsin) lazán is pedáns, kötelességtudó ura, addig a politikusok, a pártok, a parlament részéről nemcsak elismerés, de legalább annyi bírálat, megaláztatás érte. Ő ugyan nem dicsekszik vele, más forrásból tudjuk, hogy Pozsonyban, Szlovákia leválása előtt, még tojással is megdobálták (ugyanúgy, mint a német egyesülés derék kancellárját, Helmuth Kohlt szeretett egyetlen Berlinjében.)

Történelmi elégtétele most, amikor a bársonyos forradalom huszadik évfordulóját, s benne Václav Havel kiemelt szerepét-alakítását a mindig is féltékeny utód (szintén Václav, de amúgy csak Klaus) megpróbálta minimalizálni, hogy a hajdani tojásdobálóktól ünnepélyesen vehette át – ki tudja, hányadik – díszdoktori címét. A magyar királyok hajdani koronázó városa, a rendi országgyűlésnek is otthont adó Pozsony talán ezzel a kései elismeréssel honorálta a jelenkori „szláv testvér”, Bratislava nevét...

Szerző: Krajnik-Nagy Károly