Elemek, törvények

A Csongor és Tündében az Éj asszonyával mondatja Vörösmarty, hogy „sötét és semmi voltak”, majd fokozatosan „megszûnt a régi alvó nyúgalom (...), s tettekkel és mozgással gazdagon megnépesûlt a puszta tér s idõ”, illetve azt, hogy „föld és a tenger küzdve osztozának az eltolt légnek õsi birtokán”. Miután pedig különbözõ elemekre bomlott az alaktalan õsegység, megjelent például a szilárd õsanyag parányi kövek, tenyérnyi szigetek és világrésznyi, mérhetetlen szárazföldek formájában – egyrészt, másrészt meg tengernyi kiterjedésû vizek, melyek nyaldosva, mosva a sziklaszilárd alakzatokat, õk maguk is áttetszõ tisztaságúvá váltak. A folyamat mai napig követhetõ, amint a nyugalmat nem ismerõ, folyamatos mozgásban lévõ víz fáradhatatlanul „teszi dolgát” minden körül, mi szilárd. Törvény teljesedik be így bizonyára, mit felismerni ember dolga, s ellene tenni emberi ostobaság... Beavatkozhat ugyan ember, mérnöki elme például, meghatározhatja kis- és nagyvizek medrét és „járását”, építhet elõre kitervelt formájú s méretû szigeteket akár, de hogy ezek közelítenék amaz egyszeri és megismételhetetlen csodákat, melyek az elemek spontán „munkálkodása” során jönnek létre, nem állítható. Csak az talán, hogy így jobban kiigazodunk környezetünkben, minthogy általunk épült – de nem kizárt, hogy ellenünk fordulhat adott körülmények között! –, hogy talán eredményesebben szolgálhatják e mesterséges és sablonos objektumok az embert, továbbá erõsítik benne nagy téveszméjét, hogy õ is képes úgymond alkotni, illetve hogy a mérhetetlen s lebírhatatlan fölött is úr lenne...

Egy másik folyékony „anyag”, az emberi társadalom is eleven, élõ s mozgó valóság, s ami pedig csiszolódik és tisztul elõbbi mozgása által, azaz millió és millió akarat megtestesülése nyomán, az a törvény és az erkölcsi rend kell hogy legyen. A rend nélküli társadalmi állapotok ugyanis, akárcsak a szabadság nélküliek, az ember rendeltetésétõl idegen célokat szolgálhatnak, ha pedig hiányzik az emberek fölött levõ törvény – hogy Hamvas Bélára hivatkozzam –, akkor nincs, mi összetartsa a közösséget. Mintha erre intene egy felemelt ujjú emberi kéz mása, amelyet egy másik õsanyag, a légnemû láthatatlan „szobrász” formált ezredévek során talán. Hiszen a levegõ sem tesz egyebet, mint a víz, mióta kivált a káoszból, folyamatosan alakítja, mi szilárd, s mit útjában talál, nagyon gyakran megállásra s meditálásra késztetõ formákat hozva létre így, amelyeket tulajdoníthatunk a véletlen mûvének ugyan, de mivel az ember jelekhez igazodik, minthogy jelekbõl olvas, nem mehet el úgy egy-egy így keletkezett jel mellett, hogy azt el ne olvassa... A magam számára ilyen jelnek tartok az észak-szardíniai hegyvidék egyik, Hold-bélinek nevezett táján egy tengerre nézõ, több méter magas, levegõ s más természeti erõk formálta gránit „sziklaszobrot”, amely egy felemelt mutatóujjú emberi kézre emlékeztet, s amely „olvasatomban” földi parányiságunkat isteni törvényre figyelmezteti. Ne fordulj el se jólétedben, se balsorsodban az égiektõl! Szilárd törvényekhez tartsd magad, habár aminek része vagy, állandó mozgásban lévõ folyékony „maszsza”...

Borcsa János