„Egyszer majd el kell temetNI”

Jelképes „lyukakat” a határzáron, a sokat említett vasfüggönyön is lehetett találni. A szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt. És mégis… Csak most, húsz évvel a világfordító nyolcvankilences esztendő után döbbenek rá, hogy a rövidhullámú rádióadókon sugárzott információk mellett – Szabad Európa, Amerika Hangja, BBC, Deutsche Welle és a többiek – mennyire elkelt volna egy kis látvány, képi kiegészítés is.

Akkor nem kellene most nekünk, akik az ország belsejében, tévényomorban éltük át azokat az időket, mostanság felfedeznünk (kedden az m2 maratoni visszajátszásában például) a magyar rendszerváltás olyan sorsdöntő fordulatát, mint Nagy Imre és mártírtársainak húsz évvel ezelőtti gyászszertartása.

Mint valami furcsa, fantasztikus időutazás, először éljük át, megkésett tanúként, az akkori eseményeket. Láthatjuk, gusztálhatjuk az akkori szereplőket is (Göncz Árpád, Mécs Imre, Orbán Viktor neve ugrik be a hajdani szónokok közül). Látjátok, feleim, szümtükhel…, hogy mik voltunk és mivé váltunk, honnan jöttünk és hová is érkezénk el?

És akkor, a koszorúzók végtelen sorából hirtelen kiugrik két ismerős arc, egy öregé és egy fiatalé. A Magyar Írószövetség nevében helyezi el a kegyelet virágait Cseres Tibor, a Gyergyóban született elnök és Nagy Gáspár költő. Mindkettőjük neve ismerős, életművük egy-két darabját is olvashattam egykoron, könyveknek, kéziratoknak könnyebben sikerült „átbújniuk” ama bizonyos határzáron.

Élőben először, de lehet, hogy utoljára látom őket, hiszen Cseres Tibor már régebb eltávozott, s már annak is két esztendeje, hogy a képernyőn még ruganyos fiatalember, Nagy Gáspár kezéből kihullott a toll… Feltűnik néhány másodpercre, majd eltűnik a tömegben a két arc, de ez a váratlan, első „találkozás” annyira felvillanyoz, hogy a szenzációsnak indult tévéadás lassan kezd másodlagossá válni, a kép halványodik, helyette az emlékezet mélyrétegeiből előbukkanó verssorok kezdenek zengeni:

a sír
    NIncs sehol
a sír        a gyilkosok
a test            se I T T
    NIncs sehol
a test            se O T T
a csont        a gyilkosok
    NIncs sehol
a csont
(p. s.)
    egyszer majd el kell temetNI
    és nekünk nem szabad feledNI
    a gyilkosokat néven nevezNI

Amikor 1983-ban Nagy Gáspár verse (Öröknyár, elmúltam 9 éves, ez a cím 1958. július 16-ra is utal) a cenzúra egyre lyukasabb hálóján átcsúszott, valóságos földinduláshoz, szellemi robbanáshoz vezetett a Görömbei András szerint „helybenzsákbanfutós kort” élő „tömegsír-hazában”.

Nézem a két koszorúzót, az öregembert és a fiatalt, s egyszerre rádöbbenek, pontosan ezzel a címmel olvastam a hetvenes évek elején Sánta Ferenctől is egy novellát. Hát persze, ők ketten, az öreg és a fiatal beszélgettek szegény emberek mindennapi gondjairól, s csak a szolgálati fecsegés legvégén derül ki – na most aztán nyomás, munkára fel! –, hogy a hosszú oldalakon filozofáló mindkét dolgozónk mestersége: ítélet-végrehajtó…A népi bölcsesség szerint akasztott ember házában nem jó kötélről beszélni, Sánta Ferenc híres novellája ezt meg merte tenni. Eszerint egyfajta „templomban fütyült”, és nem is a közmondásra. (Most hallom, hogy Cseres Tibor írószövetségi elnök mellett, nem véletlenül, hanem Sánta Ferenc javaslatára koszorúzhatott éppen Nagy Gáspár).

Húsz évvel a sorsfordító ’89 után, de jó dolgunk van, azt mondják, képi világban élünk. Felidézhetünk, újrajátszhatunk hajdan még eltitkolt, tudatból törölt, (vagy oda be sem engedett?) régi eseményeket. És azt is mondják, arra is figyelmeztetnek, hogy a „megdolgozott” képsorok hajdani szárnyas szavaink hitelét is kikezdhetik.

Mondani persze (szavakkal!) sok mindent lehet, de engem az m2 csatornáján visszajátszott húszéves riportközvetítés, benne a fentebb „kinagyított” mozzanattal mégsem a képek mindent elsöprő uralmát, hanem a bátran, felelősen kimondott, leírt szavak hitelét erősítették meg.

Szerző: Krajnik-Nagy Károly