Egymás nélkül értelmetlen

A diktatórikus viszonyok miatt olyan helyzet alakult ki a nyolcvanas években, hogy a magyarok tömegesen menekültek Romániából Magyarországra. Ezeknek az embereknek a helyzetét próbáltuk valamiképpen megoldani, hiszen az akkori törvények és megállapodások szerint vissza kellett volna küldeni őket Romániába. Mi erre a lehetőségre nemet mondtunk, mert kegyetlen sors várt volna rájuk, a törvényeket félretettük, és Debrecenben kialakítottunk egy menekülttábort. Ezt ideiglenes megoldásnak szántuk, ám a tábor aztán elég hosszú ideig működött. Ezeknek az időknek állít emléket Székelyhidi Ágoston könyve, amelynek ma is időszerű a mondanivalója.
– Ön oroszlánrészt vállalt a rendszerváltás „levezénylésében” is, 1989–90-ben a Magyar Köztársaság első, megbízott elnöke volt. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?
– Jómagam 1988-ban részt vettem az aradi magyar–román csúcstalálkozón, az országgyűlésben beszédet mondtam a falurombolással kapcsolatban. Akkoriban a parlament külügyi bizottságának elnöke voltam, állásfoglalást alakítottunk ki a falurombolással, a Ceauşescu-féle kegyetlenkedésekkel szemben, majd 1989-ben, márciusában a parlament elnöke lettem. Ez a parlament a régi testület volt ugyan, 75 százalékában a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) tagjaiból tevődött össze, de közben lezajlottak a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások, és az akkori összes mérvadó politikai erővel megállapodtunk abban, hogy békés, alkotmányos fordulatot hajtunk végre Magyarországon. A diktatúrából többpárti, parlamenti demokráciába akartunk eljutni, szociális piacgazdaságot és jogállamiságot akartunk, és azt, hogy meg tudjuk valósítani a nemzet szabadságát és az állam függetlenségét – röviden összefoglalva tehát: ki az oroszokkal Magyarország területéről. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon egy új alkotmányt is kidolgoztunk. Ennek lényegében csak a címe a régi, azaz, hogy 1949/20-as törvény, de még most is nagyon sokan sztálini törvénynek nevezik. Ez nem igaz, mert ez az alkotmány megfelel a stabilizálódott polgári demokrácia követelményeinek, csak nálunk még éretlenek a demokratikus viszonyok, ezért sokan úgy gondolják, hogy az alkotmányban van a hiba, pedig alapvetően a politikai pártok és az emberek magatartásával van baj – és sajnos a magyarországi sajtó nagyon rossz szerepet játszik e tekintetben.
– Pártállástól függetlenül?
– Az az igazság, hogy ma Magyarországon a sajtót körülbelül 80–85 százalékban a neoliberálisok uralják. Neoliberálisokon részben a szocialistákat is értjük, mert ugyan hivatalosan Szocialista Pártnak hívják, de valójában már ezt a pártot is a neoliberálisok irányítják, és ott van mellette a Szabad Demokraták Szövetsége, amelyik kimondottan az. A sajtó zömét ők tartják kézben, főleg a televíziókat, amelyeknek a legnagyobb tömeghatásuk van. Mostanában erősödőben vannak azok a sajtóorgánumok, amelyek részben nemzeti-konzervatív, nemzeti-demokratikus, népi-nemzeti beállítottságúak, de még mindig a másik oldal van túlsúlyban a médiában.
– Az ön elnöki kinevezése tehát az új alkotmánynak volt köszönhető?
– Az alkotmány szerint ha nincs az országnak választott elnöke, akkor a parlament elnöke lesz ideiglenesen a köztársasági elnök. A parlament elnöke voltam a rendszerváltáskor, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy kikiáltsam a köztársaságot, és az alkotmány akkor lépett életbe. Az új alkotmány kidolgozása mellett mi már korábban elkezdtük a nemzeti és a nemzetközi fogalmak, kategóriák elemzését is. Nem volt nehéz kimutatni, hogy amit internacionalizmusnak mondtak akkoriban, az a szovjet érdekeket, érdekviszonyokat fejezte ki, és ennek jegyében a nemzeti szempontokat elnyomták. Mi ezzel szemben azt mondtuk, hogy az igazi nemzetköziség a nemzeti érdekek és értékek szintéziséből alakulhat ki, és nekünk ezt kell felismernünk és képviselnünk. Így jutottunk el a határon túli magyarok helyzetének elemzéséhez is, és egyértelműen megfogalmaztuk, hogy azok a magyarok, akik a határainkon túl élnek, a nemzet részét képezik, főleg itt a Kárpát-medencében, hiszen őshonos népről van szó – az anyaországnak pedig törődnie kell velük, képviselnie kell őket, s felelősséget kell vállalnia értük. Részt vettem az 1988-as aradi csúcstalálkozón, azt követően az akkori központi bizottsági titkárral is tárgyaltam, de ezek a találkozók eredménytelenül végződtek. Persze igyekeztünk az erdélyi magyarságnak, honfitársainknak segíteni, de ez kevés volt, Ceauşescuék végig kitartottak a kegyetlen magyarirtó politika folytatása mellett. Erre azért is kell emlékezni, mert ma sem fenékig tejfel a helyzet, most is vannak súlyos, megoldatlan problémák. Romániában biztosítani kellene a magyarok teljes egyenjogúságát és részvételét társnemzetként az ország életében, hiszen ez még nem történt meg.
– A rendszerváltásra visszatérve: mai napig vita tárgya, hogy lehet-e teljes értékű forradalomként értékelni az 1989-es decemberi, romániai eseményeket. Ön mit gondol erről?
– Ami az 1989-es decemberi romániai eseményeket illeti, kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy az nem forradalom volt, hanem egy jól szervezett katonai puccs. A tömegmegmozdulásnak azonban kétségtelenül forradalmi jellege volt. Ennek a megmozdulásnak Tőkés László volt a legkiemelkedőbb vezetője, a diákság is forradalmi tettet hajtott végre, de amit Ion Iliescuék csináltak, és ami Stănculescu tábornok irányításával végbement, az nyilvánvalóan egy jól szervezett államcsíny volt. Utána is történtek szörnyű dolgok, például a marosvásárhelyi „fekete március”, amikor Sütő András elvesztette a fél szeme világát, és ma sem minden politikai fejlemény ad okot túlzott derűlátásra.
– Mi lehet Magyarország szerepe az erdélyi magyarság jogaiért folytatott küzdelemben?
– Nekünk azon kell munkálkodnunk, hogy Romániában a magyar nemzeti közösséget társnemzetként vegyék számításba. Autonómiára van szükség, de ezt Magyarországról nem lehet kivívni. Mi ehhez támogatást tudunk nyújtani, ám csak olyasmit támogathatunk, amit az itt élő magyarok igényelnek, mert ha ők ellenzik ezeket a törekvéseket, akkor nem érhetünk el eredményt. Nekem volt keserű tapasztalatom is ezen a téren. Amikor a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke voltam, nemcsak az akkor még lelkész Tőkés Lászlóval találkoztam és folytattam eszmecserét az úgynevezett forradalom után, hanem például Király Károllyal is. Ő Iliescu helyettese volt, a Nemzeti Megmentési Front alelnöke, kvázi hivatalból még partnerek is voltunk: ő alelnök, én meg ideiglenes elnök. Akkor egészen komolyan felmerült, hogy az autonómia ügyében foglaljanak állást, a románok is benne lettek volna – és Domokos Géza ellene szavazott. Ha pedig az itteniek másként gondolják, nem tud egy külső fél, Magyarország vagy annak népe segíteni. Ezt csak mellesleg említettem, nyugodjék békében Domokos Géza, aki amúgy jóravaló ember volt, ma sem értem, miért tette akkor ezt a lépést. A mai feladatokra tehát együtt kell megoldásokat találnunk, mert egymás nélkül vagy éppen egymás rovására nincs értelme tevékenykedni.

Szűrös Mátyás
Püspökladányban született 1933. szeptember 11-én. Moszkvában, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, később az MKKE-n és a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián tanult. 1975-ben kinevezték kelet-berlini nagykövetté, 1978 és 1982 között moszkvai nagykövet, 1983-ig az MSZMP KB külügyi osztályának vezetője. 1978-ban bekerült az MSZMP KB-ba, melynek 1983 és 1989 között a titkára. 1985-ben bejutott az Országgyűlésbe egyéni képviselőként (Püspökladány). 1985 és 1989 között a külügyi bizottság elnöke. 1989 márciusában az Országgyűlés elnökévé választották. 1989. október 23-án a Parlamentben kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, 1989. november 3. és 1990. május 1. között ideiglenes köztársasági elnök. 1989-ben belépett az MSZMP utódpártjába, a Magyar Szocialista Pártba. 1990 és 2002 között országgyűlési képviselő. 2002-ben kilépett az MSZP-ből. 1989 óta az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Bizottság, 1994 és 1999 között az Illyés Alapítvány elnöke.