Egy szegény kis mugli panaszai

. Professzor úr, én nem bánom, hogy Önnek „szörnyû” titka van. Az sem zavar, hogy e „szörnyû” titok leple csak a heptalógia utolsó kötetének megjelenése után lebbent fel. Tudja, professzor úr, azokon a tájakon, ahol én élek, sokan vannak olyanok, akik az Önéhez némileg hasonló szörnyû titkokat viselnek a lelkükben. Olyan muglik (tehát nem varázslók, még csak nem is sárvérûek) õk, akik beléptek az evilági Halálfalók társaságába. Hogyan, kérdezhetné Ön teljes joggal, hiszen muglik. Na igen, de rendelkeztek egy kiváló tulajdonsággal, az említett Halálfaló rendszer szempontjából. Képesek voltak „szörnyû” titkokat begyûjteni a rendszer által célba vett más mugliktól, és ezeket továbbítani a Halálfalóknak, akik aztán a titkok súlya és értéke szerint vagy elbántak a célba vett muglikkal, vagy sem. A Titokfaló Muglik, Önhöz hasonlóan, igyekeztek életük Nagykönyvének végén, vagy jobb esetben vége után fellebbenteni szörnyû titkuk leplét. Na mármost, ez vagy sikerült nekik, vagy nem. Mert idõnként biza elõfordult, hogy az életregényfolyam kellõs közepén kiderült az igazság, és akkor a szegény Titokfaló bizony ráfázott. Vagy nem. Ez is benne van a pakliban, professzor úr, hisz Ön is tudja, milyenek a hatalmi játszmák. Gondolom, a varázsvilág hasonló jellegû küzdelmeit Rowling istennõ a muglik világáról mintázta. Csak úgy zárójelesen kérdem: nem zavarja, hogy azt kell tennie, amit ez a J. K. Rowling, na meg a többi mugli Önnel mûvel?

De vissza a panaszokhoz. Én nem bánok semmit sem. Az viszont, elnézést (és kérem, ne vesse rám az Adava kedavra varázslatot, mert egy életem van), szóval igencsak zavar, hogy Ön fiktív figura. Egy regényfolyam szereplõje. A mi Titokfalóink legalább éltek, élnek. Szerves anyagból felépülõ lények. Ön viszont... van, de nincs. És ha ez így igaz, akkor a francba is, az életszagú titokfellebbentés nem mûködik, professzor úr. A regényírásnak vannak bizonyos szabályai, amint azt Ön talán is tudja, hiszen varázsló, még ha nem is írt regényt soha. Félre ne értsen. Azt sem bánom, hogy Önrõl kiderült: meleg. Vagyis saját nemének egyedeihez vonzódik. Korrekt. Ilyen az élet, a mugliélet is, több ezer éve már. De könyörgök, miért nem utalt erre hat köteten keresztül? Miért, professzor úr? A regényírásnak ez az egyik szabálya. A deus ex machina elve egy fantáziának álcázott kisrealista regényfolyam esetében nem alkalmazható. Legalább csókolta volna meg Mardekár szoborajkait, mondjuk, a negyedik kötetben. Amit aztán Harry Potter teljesen véletlenül meglátott volna, és máris van egy szál, amit a mugli olvasó bekaphat. Kapja is be. És rá is akadt volna egészen a szörnyû titok leleplezéséig. És akkor bejött volna az „Aha” effektus. Hogy ahhha, akkor ezért csattant el ott és akkor az a csók. De így... Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy ugyancsak problematikus számomra a „szörnyû” titok szörnyû mivolta is. Vagyis az a szörnyû, hogy Ön meleg? Vagy az, hogy melegségének szabad folyást engedett? Vagy talán az, hogy végül megölte szerelmét, mivel az a fekete mágia bûnébe esett? És vajon tényleg azért ölte meg, professzor úr? Vagy talán azért, hogy megõrizze az Albus név hófehérségét? Az igaz, hogy errõl voltaképp nem is Önt kellene faggatnom. Hiszen Ön Rowling istennõ ágyékából pattant elõ, teljes fegyverzetben, és ezek, szerint, teljesen melegen. De talán nem is az Istennõt kellene faggatni. Hanem a mögötte álló producereket. Akik rávették õt, hogy további sok millió olvasó elvarázsolása érdekében szúrja már be a regényfolyam végére ezt a „szörnyû” kis titkot, mert akkor tuti, hogy még egy trend szelét kifogják.

Professzor úr, igaz, hogy én csupán egy kicsi mugli vagyok, de hat köteten keresztül hûségesen követtem az Ön cselekedeteit. És ezúton jelzem, hogy e szörnyûnek nevezett titok túl van minden tûréshatáron, még egy regényszereplõén is. Ha tehát maradt még Önben csöppnyi önérzet mindezek után, csapjon oda annak a bagázsnak, aki Önt létrehozta, és sorsát irányítja. Nem szükséges kinyírni õket, dehogy. Egy mindent felejtõ varázslat tökéletesen megfelel. Vagy az íráskézséget eltörlõ. Vagy az a rafinált kis bûbáj, amit Dolores Umbridge alkalmazott  Harry Potter esetében, amikor írnia kellett, és a toll valójában az író keze fejébe véste be a szöveget. Na látja, professzor úr, ez igen illõ fricska volna, tekintettel a helyzet bizarrságára.

Bocsánatért esedezem, hogy egy újság nevû avítt eszköz útján igyekszem Önhöz eljuttatni panaszlevelem, de tudja, nekünk, mugliknak nincsenek baglyaink, akik eljátszhatnák a kézbesítõ szerepét. Ja, és amennyiben e levél eljut Önhöz, kérem alásan, tegyen meg nekem egy szívességet. Ha esetleg találkozik az Istennõvel, mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem!

Tisztelõje minden körülmények között,

egy kicsi mugli