Egy népvándorlás anatómiája

Megjövén kelet felől a hegyeken keresztül..., hadakozni kezdtek az ott élő frankokkal és szlávokkal.” A Napkelettől Napnyugatig vándorló nomád törzsekről elsősorban a falaik mögé húzódó, megtelepült népek feljegyzései alapján, az ő szemszögükből alkothatunk képet, amely általában történetietlen perspektívába helyezve, főként a sérelmes mozzanatokat, illetőleg a szembetűnő külsőségeket örökítette meg.
Ezzel szemben a régészet napvilágra hozza a különböző etnikai csoportok vándorlása révén elterjedő tárgytípusokat, ha úgy tetszik, az anyagi kultúrát. Az utóbbi felismerésnek az őstörténetbe való visszavetítése vezetett a diffúzióelv előtérbe kerüléséhez, amely szerint az írásbeliség megjelenése előtti történeti folyamatok főszereplői a független etnikai csoportokhoz köthető kultúrák voltak, amelyek terjedése leginkább népelemek vándorlásának volt a következménye. Ezt a felfogást a radiokarbon-forradalom, azaz a régészeti kapcsolatrendszertől független datálási módszer megjelenése alapjaiban rendítette meg. Az objektív kronológia azonban csak azt árulja el, hogy a múltban mikor történt valami, de arra a kérdésre, hogy voltaképpen mi történt, nem nyújt magyarázatot.
Ebben az új helyzetben felmerülő problémák értelmezése szempontjából különösen tanulságos az ún. protohistorikus időszak, amikor az európai őstörténet addig névtelen szereplői az írott történelem látókörébe kerültek.
A következőkben a keltákra vonatkozó ókori írásos forrásokat szembesítjük a régészeti emlékekkel.
 

A kelták az ókori írásos forrásokban
A kelták által lakott területet, a Keltikét Massalia (Marseille) szomszédságában, továbbá a Nyrax nevű kelta várost elsőként a milétoszi Hekataiosz említi, aki valószínűleg Kr. e. 548 és 475 között élt. Hérodotosz, a „történetírás atyja” Kr. e. 430 táján úgy tudta, hogy a Duna forrásvidékén kelták laktak. Alig egy fél évszázaddal később, Kr. e. 386 körül a gallok Rómát ostromolták, s ezzel a Mediterráneum történetének aktív szereplői lettek. Az eseményről, s ez rendkívüli jelentőségére utal, három görög szerző, köztük Arisztotelész, a filozófus is megemlékezett. (Zárójelben említsük meg, hogy a kelta, a gall és a galata eredetileg szinonímák voltak.)
Róma elfoglalása az ún. történeti kelta vándorlás epizódjai közé tartozott. A jelző arra utal, hogy erről a népmozgalomról antik, elsősorban római források tájékoztatnak, vagyis nem egy, a régészet által rekonstruált invázióról van szó. A dél-galliai vocontius, tehát kelta származású Pompeius Trogus Augustus korában alkotta meg világkrónikáját, amelyet Justinus kivonata révén ismerünk. Ebben elmondja, hogy 300 ezer gallus indult útnak, hogy új hazát keressen. Ezek egy része, akik elfoglalták és felgyújtották Rómát, Itáliában telepedtek le, míg másik részük Pannoniában állapodott meg.
„A gallusoknak ugyanis nagy volt a sokaságuk, és szülőföldjük nem tudta befogadni őket, ezért háromszázezer emberüket új haza keresésére küldték, afféle „szent tavasz” ünnepséget rendezve. Ezek egy része Itáliában telepedett le, amely elfoglalta és felgyújtotta Rómát is; másik részük madaraktól vezetve (mert a gallusok mindenkinél jobban értettek a jósláshoz), a barbárok legyilkolása után behatolt az Illír-öbölbe, és Pannoniában állapodott meg.” (Justinus kivonata Pompeius Trogus Világkrónikájából, XXIV. könyv, IV. kaput, Horváth János fordítása)
 A Kr. e. 4. század elején kelta néphullámok egyidejűleg érték el Itáliát és a Kárpát-medencét. A kortárs Titus Livius, a korszak hivatalos történetírója, V. könyvének sokat elemzett 34. fejezetében egy, a Troguséval lényegében egyező hagyományt is megőrzött, amikor arról ír, hogy Galliából két kelta csoport szimultán indult útra Itália és a Hercyniai-erdő irányába.
„A gallusok Itáliába érkezéséről a következőket tudjuk: Tarquinius Priscus uralkodása idején a biturixok tartották uralmok alatt a Gallia egyharmadát lakó keltákat, ők adták a királyukat is, Ambigatust, akinek kiválósága és szerencséje a népet is hatalmassá tette. Uralma alatt Gallia annyira bővében volt terménynek és embernek, hogy a túlszaporodott lakosság kormányzása alig látszott lehetségesnek. S minthogy maga is élemedett korú volt, és le akarta venni országáról a tömeggé duzzadt lakosság ellátásának gondját, kijelentette, hogy nővére fiait, Bellovesust és Segovesust, e két vállalkozó szellemű ifjút elküldi valamely országba, amelyet az istenek madárjóslattal letelepülésre kijelöltek. Annyi embert vihetnek magukkal, amennyit akarnak, hogy egyetlen nép se állhassa útjukat. Sorsot húztak, és Segovesusnak a Hercyniai rengeteg jutott; Bellovesust az istenek sokkal kellemesebb helyre küldték: Itáliába.” (Titus Livius: A római nép története a város alapításától, V. könyv, 35. kaput, Muraközy Gyula fordítása)
A Hercyniai-erdő földrajzi név a Rajna alsó folyása és a mai Kelet-Szlovákia között elterülő erdős, hegyes zónára vonatkoztatható. Vagyis a fogalom ugyan meglehetősen pontatlan, az adott szövegösszefüggésben azonban a délivel egyidejű keleti irányú migrációra utal. Igaz, Livius ezt a Kr. e. 4. század elejénél több mint két évszázaddal korábbra teszi, ami minden valószínűség szerint két különböző történeti hagyomány összeolvasztásával magyarázható. Amíg Titus Livius figyelmét a gallok itáliai fellépésére koncentrálta, Trogustól megtudjuk, hogy a pannonok leigázása után, seregeiket felosztva, a kelták egy része Görögországba, a másik Makedóniába ment.
„Itt leigázták a pannonokat, és sok éven át viseltek váltakozó szerencsével háborúkat a szomszédaikkal. Azután sikereik növelésére, felosztva seregüket, egyesek Görögországba, mások Makedóniába mentek, és fegyvereikkel mindent legázoltak. Oly félelmetes lett a gallus név, hogy azok a királyok is, akiket nem bántottak, önszántukból hatalmas pénzösszeggel vásárolták meg tőlük a békét.” (Justinus kivonata Pompeius Trogus Világkrónikájából, XXIV. könyv, IV. kaput, Horváth János fordítása)
Az egyik Belgiosz vezérletével megsemmisítette a makedón trónbitorló, Ptolemaiosz Keraunosz seregét, a másik, Brennosszal az élén, Apollón Delphoi szentélyét szándékozott kifosztani. A 280–279-es esztendők eseménytörténetéről görög szerzők, így Diodórosz, Pauszaniasz is tudósítanak, és számos forrásból tudunk a delphoi invázió kudarcát követő visszavonulás epizódjairól: a kelták trákiai királyságáról, a scordiscus törzs megtelepedéséről a Száva és a Dráva közötti területen, a Brennos seregéből kivált kelták, akikhez később a galata népnév kapcsolódott, Kis-Ázsiába való átkeléséről.

Óír hagyomány és antik közhelyek
Ezekről a röviden felidézett vándorlásokról szárazföldi kelta hagyomány nem maradt fenn. Valójában eldönthetetlen, hogy a vocontius Pompeius Trogus származása révén birtokában lehetett-e ilyen eredetű információknak, ami elvben nem zárható ki. Érdemes utalni az óír hagyományra, amely egy klasszikus megfogalmazás szerint „ablakot nyit az európai vaskorra”. A mitológiai ciklus egyik alkotása, a Hódítások könyve (Lebor Gabála), az Írországot elözönlő hét inváziót beszéli el, amelyek közül a legutolsóval érkeztek meg „Mil fiai”, azaz az írek ősei. Ez a forrás a fentebb tárgyalt népmozgalmak szemszögéből ugyan konkrét hozadékkal nem jár, de közvetett érv a vándorlásokra vonatkozó kelta hagyomány létezése mellett.
A felhasználható írott források a görög–római világ nézőpontját tükrözik, ahogy a bevezetőben fogalmaztunk, a falak mögött lévőkét. A dél felé vándorló kelták a mediterrán világ államalakulataival találták szembe magukat. Az ebből következő, elkerülhetetlen ütközések véres konfliktusokat szültek, amelyek nyomán az ókori irodalomban a keltákról a rablás vágyától hajtott, halálfélelmet nem ismerő, kegyetlen barbárok képe alakult ki. Nyilvánvaló, hogy egyfajta közhely, görögül toposz született, amely alapján azonban jól érthető az ókori népek félelemkomplexusa, amely a rómaiak esetében a Tumultus Gallicusban, azaz a gallok által kiváltott pánikban (timor multus) nyilvánult meg. Más kérdés, hogy az erős félelem „technikai” következménye a háborúra való mozgósítás volt, vagyis a metus Gallicus politikai eszközként is felhasználhatónak bizonyult.

Vae victis!
Visszatérve az inváziókra, az antik forrásokban az okok között nagy hangsúllyal jelenik meg a kincsvágy. Sokan emlékeznek a Livius által dramatizált eseménysorozat egyik csúcspontjára, amikor Rómában az ezerfontnyi arany váltságdíj mérlegelésekor a gallusok hamis súlyokat hoznak, és Brennus kardját is a serpenyőbe dobja „Vae victis” (Jaj a legyőzöttnek!) felkiáltással. De idézhetjük a delphoi kincsek elrablásának Trogusnál is olvasható mítoszát: a tectosages törzset Tolosába való visszatérte után halálos dögvész szállta meg, amely csak azután szűnt meg, amikor a szentségtörő módon szerzett  aranyukat a tolosai tóba süllyesztették. Ez a történet, amely Trogusnál a „kapzsi nép” (gens avida) toposzának egyik alappillére, valójában minden alapot nélkülöz. Kr. e. 3. századi görög feliratok bizonyítják, hogy Delphoi sértetlenül vészelte át Brennos kommandójának támadását.
A másik tényező az iszákosság, amely bőséges helyet kapott a görög és latin szerzőknél. Livius szerint egyenesen az itáliai bor zamata csábította arra a gallusokat, hogy az Alpokon átkeljenek.
A szentélyeket fosztogató kelták ábrázolása feltűnik a hellénisztikus etruszko-itáliai művészet alkotásain. A leghíresebb a Civita Alba-i terrakotta fríz, amely a Marchéban, Anconától mintegy 40 km-re került elő. A bolognai Museo Civicóban őrzött domborműveken a zsákmánnyal megrakott gallusokat Artemisz és Apollón megfutamítja. A hasonló jeleneteket megörökítő etruszk urnák vagy a campaniai Calesban készült reliefdíszű agyagcsészék hátterében éppúgy a Kr. e. 2. század gallellenes római propagandája áll, mint ahogy a delphoi eredetű tolosai aranyak legendájának megszületése is erre vezethető vissza.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a 19. század végén a történetírás az ókori szerzőkével sok szempontból egyező képet alakított ki a kelta vándorlásról: kegyetlen barbár hordák, amelyek a kincsszerzés vágyától sarkallva törtek be a civilizált népek földjére, Itáliába, Makedóniába vagy éppen Hellász területére. Ez a felfogás az ókortörténetben napjainkig kísért. Említsük meg, hogy nemrég egy kutató kiszámolta a delphoi szentélyből a kelták által elhurcolt arany mennyiségét. Ez annyira reális program, mintha valaki a Hésziodosz-féle aranykormítosz fényes aranyból készült embereinek súlyát akarná kikalkulálni.
A kincsvágy és a mértéktelen italozás az ókori etnográfusok szerint a barbár népeket szinte kivétel nélkül jellemzi. Ezek alapján a kelta népmozgalmak valódi indítékai nyilvánvalóan nem értelmezhetőek. Mint ahogy természetesen olyan módon sem, ahogy az ókori hagyomány némelykor hajlamos volt a gallokat a végzet eszközeiként kezelni, akik ebben a minőségükben büntették meg a Kr. e. 4. század elején morális válságot megélő Rómát, vagy jó száz évvel később az esküszegő gyilkos Ptolemaiosz Keraunoszt. A sebesült makedón király foglyul ejtése, majd lefejezése Trogus szerint a pánikkeltést célozta. Valójában ez az epizód a kelta vallásos elképzelések, nevezetesen az ún. koponyakultusz ismeretében értelmezhető helyesen. Eszerint a koponya isteni eredetű szent erő gyűjtőedénye, s a „levágott fej” a győztest megvédi a veszedelemtől, egészséget, gazdagságot biztosít számára. Titus Livius szerint L. Postumius Albinus fejét 216-ban a boiusok győzelmük után levágták, majd koponyáját aranyba foglalva, szentélyükben helyezték el. A dél-franciaországi kelta kultuszhelyek feltárása Livius adatának hitelességét régészetileg igazolta. Ez a kitérő azt példázza, hogy az ókori szerzők számára menynyire ismeretlenek voltak a kelták szokásai, és vallásos elképzelései, s a különböző forrásokból merített információkat saját felfogásuknak megfelelően magyarázták.

(A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadás szerkesztett változata)