Egy magyar jaguárszáj

Mert csupán az emberiség nagyobbik része hitte azt, hogy az olmékok dicső leszármazottai ott pusztultak a konkvisztádorok lovainak patái alatt. A világ kisebbik része, és ide tartozott Frédibéni Károly Árpád is, nagyon jól tudta, hogy a jaguárszáj törzs, melyet az aztékok se tudtak megtalálni, még a mai napig éli első látásra békés, de valójában nagyon is véres hétköznapjait, valahol Nochsitlán közelében, ahol Frédibéni Károly Árpád egy jade-maszkra lelt még a dzsungelharcok idején. A maszkot valaki egy fára akasztotta, méghozzá a fa északi oldalára.
Frédibéni Károly Árpád jól tudta, hogy ha egy maszk észak felé néz, akkor a kincs, a titok és a rettenetes rejtelem minden bizonnyal délen található, ezért futólépésben, és arcát még méregzöldebbre maszkírozva, elindult délnek, hatalmas bozótvágó késével csapkodva a trópusi őserdő félhomályát.
És igaza volt. Az őserdő, mely eddig szorosan fonta köré nedvességtől zsíros ágait, hirtelen kinyílt, mint egy elveszettnek hitt könyv. Frédibéni Károly Árpád egy tisztásra jutott, melynek közepén két hatalmas lapos kőszikla sütkérezett a lemenő nap fényében. A köveken is sütkéreztek néhányan: egy megtermett gyík, három döglégy és egy, csak távolról szépséges indián lány, akit egyáltalán nem zavart meg kora esti szendergésében Frédibéni hatalmas bozótvágójának zaja. A fiatal, de korántsem szemrevaló hölgy ugyanis, mint a Jaguáristen papnője, nagyonis hozzászokott az újra és újra lecsapó kések, kardok és bárdok hangjához, melyek, megfelelően kiélezve hihetetlen gyorsasággal metszették ketté a növényi, állati és emberi szöveteket. Frédibéni odalépett hozzá, és alaposan szemügyre vette, így azt is megfigyelhette, hogy a papnő egy kalotaszegi mintás párnán nyugtatja fejét.
Az akkor még nagyon is aktív dzsungelharcos idegei megfeszültek, a döntési reflex szokatlan mozdulatokat csalt elő karjaiból, és valami érthetetlen kényszertől vezettetve átölelte a mozdulatlanul fekvő, nem túl elbájoló, de szemmel láthatóan női lényt. A három döglégy zümmögni kezdett, a gyík idegesen pislogott, a Jaguáristen papnője pedig egy hosszú, keskeny pengéjű tőrrel a nem túlságosan meglepett Frédibéni felé szúrt, de az első döféssel nem sikerült halálos sebet ejteni a későbbi étteremtulajdonoson. Így aztán nem csoda hogy néhány másodperc múlva a papnő teljesen fegyver- és meztelenül, hátrakötözött kezekkel feküdt a sziklán. Tehetetlen dühében a papnő a sziklába vájta hatalmas jaguárfogait, de a szikla nem repedt meg, és a föld szellemei, sőt maga a Jaguáristen sem sietett a papnő segítségére, aki kétségbeesetten kiáltozott: Segítség! Segítség!
Frédibéni Károly Árpád, aki olyan gulyást és olyan pálinkát tudott főzni, hogy az hét nyelven beszélt, csak lassan döbbent rá, hogy a nem túl elbájoló női alak magyarul kiabál, még véletlenül sem spanyolul vagy valami rég elfelejtett indián nyelven.
– Kussolj már, te hülye lotyó! – szólt rá a papnőre, aki perceken keresztül meredten nézte a csendben szivarozgató, aktív dzsungelharcost, végül feltette az első kérdést: Hát te ki vagy?
Frédibéni derűsen elmosolyodott, bő negyedóra alatt elmesélte egész életét, majd a papnő következett, s hajnalodott már, mire befejezte.
Frédibéni így tudta meg, hogy a nem túl szemrevaló hölgyet egy kisemmizett erdélyi gróf hagyta a dzsungel közepén még tízéves korában, s a kislány el is pusztult volna, ha nem talál rá a jaguárszáj törzs. Épp egy szüzet kerestek, aki méltó a papnői állásra. Nem volt más dolga, mint varázslatos illatfelhők segítségével elkábítani, azután szíven döfni minden idegent. Frédibéni volt a találkozás első túlélője, ő is csak azért, mert orrlikai teljesen eldugultak az egész testén eluralkodó megfázás miatt. Frédibéni hosszasan enyelgett a papnővel, az időközben köréjük gyűlt törzs szeme láttára. Egy hónapig maradt náluk, aztán távozott – hátizsákjában egy húszkilós jaguárszobrot cipelve. Az olvasók most talán már sejtik, miből is nyitott mexikóvárosi vendéglőt Frédibéni Károly Árpád. Karácsonyi Zsolt