Egy király születése

Persze azt már régóta tudjuk, hogy az Amerikai Filmakadémia nem a cannes-i vagy a velencei filmfesztivál szakmai zsűrije, tehát az Oscar-díj jórészt inkább hype-tényező, mintsem a valós művészeti érték mércéje, ezúttal azonban kijelenthető, hogy A király beszéde szakmai és művészi értelemben is jól teljesít. A film ötlete David Seidler forgatókönyvíró fejéből pattant ki. A híradások szerint azt követően, hogy rákot diagnosztizáltak nála, elhatározta, az önmarcangolás helyett inkább a munkába menekül. Témát keresett, és rá is talált VI. György angol király történetére, aki 1936-ban úgy lett másodszülött hercegből uralkodó, hogy bátyja, VIII. Edward egy elvált amerikai nővel kötött házasság miatt lemondani kényszerült a trónról. György – azaz „polgári” nevén Albert – köztudottan súlyos beszédhibával küszködött, amin egy ausztrál logopédus, Lionel Logue segítségével lépett túl – és mivel gyermekkorában a háborús traumák nyomán Seidler is dadogott, úgy döntött, ezt a témát dolgozza fel. A forgatókönyvet több helyre is elküldte, és végül a rutinos életrajzifilm-rendező, Tom Hooper – akinek többek között az Elizabeth című film és a John Adamsről szóló televíziós sorozat fűződik a nevéhez – személyében olyan direktorra bukkant, aki társául szegődött a sztori vászonra vitelében.

Népmesei párhuzam

A király beszéde népszerűségéhez valószínűleg jelentős mértékben hozzájárul az a tény, hogy a történet népmesei motívumokkal is rokonítható, hiszen a legkisebb királyfi felemelkedéséről szól – ebben az esetben azonban a herceg nem csupán a trónt szerzi meg, de sikerül önmagát, illetve defektusát is legyőznie, miközben a társadalmi korlátokat átlépve egy igazi barátra is szert tesz. A film azonban nem csupán egy főszereplő fejlődéstörténetéről szól: a dadogós, az r betű kiejtésére is képtelen, Colin Firth által zseniálisan megjelenített uralkodóéval azonos erősségű a logopédusprofesszor alakja is, ami Geoffrey Rush precíz, mélyen átélt játékának is köszönhető. A sztori nem csupán Albert, hanem az ő felemelkedéséről is szól, a két figura egymást erősíti, támogatja akadályaik meghaladásában.

A történetben – mint már korábban említettük – a Pügmalion-mítosz (és az ehhez kapcsolódó Shaw-darab, a Pygmalion) egyes elemei is visszaköszönnek. Hiszen ahogy az ókori görög szobrász olyan tökéletes művet alkotott, hogy ő maga is beleszeretett, Logue is egyre közelebb kerül az általa „felépített” uralkodóhoz, olyanynyira, hogy az a továbbiakban is csak akkor képes rádióbeszédeit végigmondani, ha a baráttá avanzsált logopédus is ott áll mellette, „levezényli” a szónoklatot. A Shaw-drámával kapcsolatos párhuzam még kézenfekvőbb, hiszen ahogy ott Higgins professzor különféle logopédiai módszerekkel megtanítja a prolilánynak a felső tízezer beszédmódját, úgy tanítja meg helyesen beszélni Logue is a királyt. A párhuzam mellett ugyanakkor antagonizmus is fennáll a két történet között, hiszen míg a Pygmalion hősnője a felsőbb társadalmi réteghez kerül közelebb az oktatás révén, addig VI. György beszédtechnika-gyakorlatai során a polgári származású Logue-hoz, az ő révén pedig az alattvalókhoz közeledik. Ennek kitűnő illusztrációja az az epizód, amikor Logue úgy kísérli meg helyrehozni az uralkodó beszédkészségét, hogy káromkodásra buzdítja. Ahogy a király egyre durvább, egyre útszélibb, kocsisok szájába való szitokszavakat ejt ki, ahogy a feszültség levezetésével a belénevelt és a traumák miatt kialakult gátlásai feloldódnak, úgy válik képessé egyre folyékonyabban és érthetőbben beszélni.

Alkotó és alkotás

Az alkotó-alkotás viszony abban is tetten érhető, ahogy Logue tulajdonképpen saját magát teljesíti ki az uralkodó meggyógyítása révén. Az egyik kulcsjelenetben azzal szembesülünk, hogy a középkorú logopédus titkon színészi álmokat dédelget, ám a meghallgatáson a direktor kora miatt eltanácsolja. A párbeszéd során elhangzik: Logue még ahhoz is túl öreg, hogy a nyomorék emberből királlyá válni akaró III. Richárdot eljátssza. Ezért aztán – ha már ő nem lehet „király” – akkor arra tesz fel mindent, hogy a páciensévé fogadott VI. Györgyből faragjon igazi uralkodót.

A filmben két olyan karaktert ismerünk meg, amelyek teljesen ellentétesek egymással. A laza, polgári származású Logue a hagyományos terápiás módszereket elvetve teljesen új, formabontó metódusokat alkalmaz – és a többi profeszszorral ellentétben nem beszédtechnikai, hanem lelki problémaként azonosítja a király dadogását. Vele ellentétben az uralkodó igazi arisztokrata, a sztereotípiákból ismert elegancia, visszafogottság és tartózkodás jellemzi –, amivel tulajdonképpen a gátlásait kívánja leplezni. Mindemellett – amikor éppen nem dadog – a legszebb, legveretesebb királyi angol nyelvet használja, e sorok szerzője nem is emlékszik, mikor hallotta például utoljára a shan’t szóösszetételt.

A két főszereplő közeledésének folyamatát Hooper a képi megjelenítéssel is érzékelteti. Míg az első találkozások során Logue irodájának hatalmas fogadótermében zajlanak a foglalkozások, ahol az uralkodó elvész a kevés bútordarab egyikében, egy régi kanapéban, Logue pedig meglehetősen távol áll tőle, addig a végére már a terapeuta otthonában, a nappaliban kezeli a királyt – hogy aztán a film csúcspontján, VI. György háborúba lépést bejelentő beszéde alatt már a rádióstúdióban is együtt legyen vele, és Beethoven VII. szimfóniájának akkordjaira karmesterként végigdirigálja a szónoklatot. (Persze a zenét csak a néző hallja – de ez is utal Logue szokatlan terápiás módszerére, hiszen először azzal éri el, hogy a király folyékonyan olvasson fel egy Shakespeare-művet, hogy közben a lemezjátszóról hangosan szól egy Mozart-darab, elterelve a páciens figyelmét a belső gátlásokról.)

A filmből tehát egyértelműen kiderül, hogy a király beszédhibája lelki problémáiból adódik – az egyik legjobb jelenet, amikor az apa, a határozott, ingerlékeny V. György jelenlétében Albert szinte teljesen összeomlik –, magatartását látva egyértelművé válik, mi a probléma legfőbb forrása. A két főszereplő, a király és a logopédus kapcsolata tehát igazából pszichoterápia – a film által bemutatott mintegy 15 év során Logue egyszerre lesz pszichiáter, barát és apafigura a király számára.

A filmet számos bírálat éri, amelyekben felróják, hogy eltorzítja a történelmi tényeket. A terápiára vonatkozó részek az alkotók bevallása szerint ugyanakkor a lehető legautentikusabbak – a filmben Logue nemrég előkerült naplójából származó szó szerinti idézetek is elhangzanak –, az uralkodó bátyja, VIII. Edward, valamint Churchill karaktere ugyanakkor a drámai hatás kedvéért valamelyest eltér az eredetitől. De hát A király beszéde nem dokumentumfilm, hanem briliáns humorú párbeszédeket és ragyogó színészi játékot felvonultató művészi alkotás, amely a főszereplők életrajzi történéseit is bemutatja – ebben a kategóriában pedig az utóbbi évek egyik legsikerültebb alkotása.

A király beszéde (The King’s Speech. Angol filmdráma, 118 perc, 2011). Rendezte: Tom Hooper. Producer: Gareth Unwin, Iain Canning. Szereplők: Colin Firth, Geoffrey Rush, Helena Bonham Carter, Guy Pearce, Jennifer Ehle, Derek Jacobi. Írta: David Seidler. Kép: Danny Cohen. Zene: Alexandre Desplat.