Egy jurtában, egy köleskásán

A Jiang Rong álnevet viselő szerző könyvéről akkor hallottam először, amikor Peter Jackson, A Gyűrűk Ura filmre vivője bestiális összegért megvette a megfilmesítési jogát, amelyet az amerikai kiadás jogai követtek (szintén beláthatatlan összeg), majd a kiadók kínai könyvekre kezdtek vadászni hirtelen. Nyilván ennek is köze van a kínai irodalom magyar nyelvű reprezentációjának felerősödéséhez (ld. a budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idei kínai fővendégeskedését), mely több kínai szöveg magyar kiadását eredményezte – és köztük elsősorban az expanzív hullámért főfelelős Rong-regény megjelenését. Na és a Farkastotem, bár nem vers, elég sok tudást rejt. Bár hogy mit lehet kezdeni mifelénk a sztyeppi farkasok bőréből előállított tömlő készítésének menetével, a csikóhúsos gombóc elkészítésének leírásával vagy a jurta szerencsés elrendezésének kialakításával, az persze más lapra tartozik.

Maga a könyv kultúrák többszörös „ütközését” mutatja meg, s maga is, itt Európában, kultúrák ütközését viszi végbe. A nyugati olvasó számára a szereplők is kicsit furcsák: a túlzott kedvességük, a figyelmük, a beszédük mind-mind olyan, hogy azt egy „nyugati” regényben megütközve figyelnénk: valami nem stimmel ezzel. De itt viszonylag hamar rájövünk, hogy egészen másról van szó. Hogy az emberek, akik a szereplői ennek a könyvnek, gyökerestül mások, mint a „nyugatiak”. Ebben a kínai regényben hitelesen lehet töprengeni nemzetkarakterológiai kérdéseken, történelmen, néplelkületen, vagyis csupa olyan dolgon, amit egy magyar regényben legfeljebb a parodizálás tekintetében tudna értékelni a domináns kritikai közbeszéd. Mások az emberi viszonyok, a történelmi léptékek, más történetek élveznek lényeges szerepet, és helyenként gyökeresen eltérő viselkedés- és gondolatminták határozzák meg a szereplőket. Az elbeszélés pedig látványosan ezekre az összetevőkre helyezi a hangsúlyt, hiszen maga a narráció jelentőségteljesen „láthatatlan”.

A kulturális forradalom idején Pekingből eltávolított diákok, osztályidegen szülők gyermekei állnak a történet középpontjában, akiket Belső-Mongóliába, egy nomád „termelési brigádhoz” irányítanak. Mindez időben hozzánk borzongatóan közel játszódik – a hatvanas években. A pusztaságon befogadják a „tanult fiatalokat” (a regényben végig így, idézőjelesen emlegetik őket), ők pedig mindent megtesznek, hogy beilleszkedjenek – elsősorban megtanulnak mongolul. A mi kitelepítés-történeteink segédmunkássá avanzsált értelmiségiekről szólnak – a kínaiaké csikósokról, pásztorokról, vadászokról (vagyis pont olyanokról, mint a többiek), akik nem is teljesen súlytalan alakjai lesznek az új közösségnek. Egyáltalán nem foglalkoztatja őket, hogy hogyan lehetne visszajutni Pekingbe (igaz, némelyik inkább magától jött ide), hogyan lehetne elsöpörni a kínai vezetést, ehelyett a puszta gondjait, a legelőterület problémáit tekintik a magukénak, s legfeljebb a történelemről szóló eszmefuttatások közepette érezni, hogy az ország történetét meredeken leszálló ívűnek látják. S olyannyira beilleszkednek a mongol pásztorok közé, hogy mikor a pusztára új népek érkeznek, olyan mongolok, akik kínai mintára földművelő életmódra tértek át, kínai ruhákba öltözködnek, kínaiul is folyékonyan beszélnek, s ahogy a kínaiak, fittyet hánynak a tradicionális mongol életforma értékeire, sőt pusztítják is azokat – nos, akkor a „tanult fiatalok” mongolabbak lesznek a mongoloknál. A majd hétszázoldalas könyv lazán összefüggő, epizódszerű fejezetekből épül fel. Körvadászatok, üldözések, éjszakai menekülések – az epizódok egyik oldalán majd’ mindig farkasok állnak – vagy csak lovaglás, bolyongás a pusztán, ahol érintetlen természeti tájak bukkannak elő a semmiből, a nomád tábor költözködése, kutatás valami után stb. Vagyis csupa olyan „kalandos” történet, amely az európai ember belátható emlékezetét már nem színezi. A puszta öreg bölcse, Bilgé, aki megtestesíti mindazt, ami ellen a kulturális forradalom harcol, egyetlen babonás-misztikus körben látja a puszta minden életét, emberét, növényét, állatét, ahol bármelyik elmozdítása a puszta halálához, vagyis elsivatagosodásához vezet. És ennek a körnek a közepén a farkastotem áll, a pusztai népek bálványa (bár ennek tárgyi megtestesülése nincs a regényben). Az apó meséi olyan hatással vannak a „tanult fiatalokra”, hogy azok végül kirabolnak egy farkasodút (a mongolok ezt a gyerekekre szokták bízni csak), s jurtájuknál farkast nevelnek.

Rong színesen, aprólékosan mutatja be ezt a világot, amelyből úgy süt a testközeli tapasztalat, hogy közben a szöveg maga sem túlfűtött, sem túldíszített nem lesz. Tulajdonképpen már-már gyanúsan közönyös hangon citálja az eseményeket. Nagyon sok az akció, majd’ minden fejezet valamilyen küzdelemről szól, de nincs két egyforma benne. Ha az első oldalakon leír egy tipikus farkastámadást a nomád tábor ellen, még egy olyan már nem lesz a regényben, bár a farkasok támadnak folyton. Így abszolút nem didaktikus módon tud rámutatni, hányféleképp küzd a puszta népe. Ez a nép a kommunista káderekkel csak annyiban ütközik, amennyiben az földművelő népek származéka, s nem törődik az öregek hiedelmeivel. Meg annyiban, hogy a magasabb termelési vezetőségi szinteken a legkivédhetetlenebb természeti csapást is valaki személyi felelősségének akarják betudni. Ha például a káderek arra uszítják a népet, hogy rabolják ki a farkasodúkat, ne legyen idén utánpótlása a rablónépnek, s ezen megdühödve a maradék farkasok mind egyszerre csapnak le a ménesre, melyet egytől egyig meg is semmisítenek, akkor a négy csikós lesz a bűnbak, akik magukban álltak vagy száz lóval meg negyven farkassal a süket téli éjszakában.

A fülszöveg szerint a szerző maga is évekig élt ifjúkorában a mongol-kínai határvidéken. Érződik is ez a fentebb leírtak szerint az egész könyvön.

A regény rendkívül érdekes. Jól megírt, tele van érdekfeszítő kalandokkal és leírásokkal. Ha magyar regény lenne, népinek mondanám, hiszen a nomád tábor mindennapjainak leírása felidézi bennem Veres Péter Gyepsorának mindennapjait (annak sötét oldalai nélkül azért). Bár filozófiáról és történelemről gondolkodnak éppen eleget a szereplők, mégsem mondanám filozofikusnak-bölcseletinek, az olvasás igazi kalandját mutatja meg a regény, a „fotelban utazás” gondolatát. Csak üdvözölni lehet a magyarítási kezdeményezését ennek a földrajzilag messzi kultúrának, amely nyilván az állandóan unatkozó Nyugat egzotikumkeresési vágyának eredményeként fedeztetett fel. Holott nyilván jó régóta ott volt, ahol megtaláltatott. Zombory Klára kínai eredetiből fordította nagyon szépen és takarékosan. Rong könyvét megéri kézbe venni. Szó szerint értsék, hogy valami olyasmi van benne, ami más könyvekben nincsen.

Antal Balázs

Jiang Rong: Farkastotem. Fordította Zombory Klára, Magvető, Budapest, 2008