Egy város megszületése

Briliáns következtetés volt, nem vitás, ugyan ki más jött volna rá, hogy a féreg, akit hónapok óta megszállottan keres – miközben egyre több ártatlan nő hal meg – a közvetlen környezetében van. Micsoda önmegtartóztató ereje lehetett, amikor egy este a hotel bárjában italozva éppen neki mondtam el, hogy mennyire nyomaszt ez az ügy. Úgy vigasztalt, mintha abban a pillanatban tényleg nem tudott volna semmit az egészről, mintha hasadt személyiség lenne, aki semmit nem tud arról, miféle szörnyűségeket művel sötét énje. De nem skizofrén, nem lehet az, hiszen akkor én mostanra halott lennék, vagy pedig ő ülne rácsok mögött. Amikor azt az átkozott kirakóst végre befejeztem, mire az utolsó darabka is a helyére került, már végtelenül kimerült voltam. A több napja tartó virrasztás, a kapkodó igyekezet, hogy még a következő áldozat előtt a végére érjek az ügynek... mindez most már mit sem ér. Nem is sejthette, hogy immár mindent tudok, akár ki is aludhattam volna magam, mielőtt beállítok hozzá, és letartóztatom. De én a saját szobám helyett egyenesen az övébe mentem: milyen nevetséges, hogy egész idő alatt mindössze két szoba választott el minket a hotel negyedik emeletén. Rettentően önelégült voltam, amikor beléptem abba a szobába, ahol már azelőtt is voltam egyszer, hiszen ő maga invitált be egy italra még hónapokkal azelőtt. Még nem érkezett meg, én pedig gondolatban már a frappáns fogadtatására készültem, miközben ledőltem az ágyra, és kibiztosított revolveremet magam mellé helyeztem. A revolveremet, amelyet természetesen magával vitt, talán ezzel jelezve, hogy ha még egyszer meglát, azonnal agyonlő. Legalább két órát aludhattam. Amikor kinyitottam a szemem, és észrevettem, hogy a fegyverem eltűnt, felugrottam és rohanni kezdtem a pályaudvar irányába, hátha még utolérem, holott tudtam jól, hogy a délutáni gyorsvonat egy órával korábban elindult, és hogy Lemberg ott ül rajta. Lemberg. Nyilván ez is csak álnév, egy város nevét vette kölcsön, hogy megtévesszen. Amikor végre rádöbbentem, hogy ő a tettes, csak Hasfejlesztő Jack-nek neveztem magamban ezt a kövér disznót, most, hogy nyomát vesztettem azonban ismét Lemberg lett, folyamatosan ő jár a fejemben, egyre nagyobb, növekszik, akár egy valóságos város, amelyben, úgy tűnik, menthetetlenül el fogok tévedni. Amikor a pályaudvaron ültem, és a betérő embereket szemléltem, háromszor is fel akartam ugrani, mintha őt pillantottam volna meg. De tudtam, hogy már nem látom többé.

Apám hatvanhárom éves koráig vadászott, de sosem ejtett el fiatal, vagy beteg vadat, és sosem jött haza üres kézzel. Addig várt, amíg a legszebb szarvas, vagy a leghatalmasabb medve elé nem került, olykor napokig hasalt a magaslesen, mielőtt egyetlenegyszer meghúzta a ravaszt. Megszállott volt, ezt már gyerekként tudtam. Mindig egy rajzszöget helyezett az álla alá, nehogy ellankadjon és az utolsó pillanatban elnyomja az álom. Amikor a zsákmányával hazatért, gyakran láttam a sebhelyeket az állán és az eldörzsölt vért. Váltig állította, hogy azt a hatalmas farkast – amelyre a legbüszkébb volt – a vérének szaga csábította a puskacső elé. Szerencsére ő már nem láthatja, hogy a fia mekkora szégyent hozott a vadásznemzetségre, hiszen vérbeli vadász volt ő is, az apja is és a nagyapja is. Csak a fia nem. A fia, aki becserkészte a vadat, biztos kézzel, komótosan célba vette, de nem lőtt.