Egy divatszakma jelenéről és jövéjéről – beszélgetés Tóth-Trpkovici Zoltán informatikussal

– Ma egyértelműen divatszakmának számít az informatika, de amikor Tóth-Trpkovici Zoltán középiskolás volt, akkor még nagyon gyerekcipőben járt – legalábbis nálunk. Hogy kezdett el tájékozódni a majdnem ismeretlen területen?

– Édesapám fizikatanár, ő maga is érdeklődött az újdonság iránt, én pedig ötödikes korom óta folyton tőle érdeklődtem az újabbnál újabb szenzációkról. Amikor pedig kaptunk egy számítógépet, úgy is mondhatom, hogy elindult az ördögkarika. Autodidakta típus vagyok, vagyis ha érdekel valami, akkor könyveket veszek, és beleásom magam a témába. Egyébként is reálbeállítottságú lévén, a középiskolában mindenekelőtt a csillagászat, a fizika, a matematika és a kémia érdekelt. De a Guguc című iskolaújságunk szerkesztőségének is egyik legaktívabb tagja voltam.

– „Hírlapírással” oldotta a kőkemény reáltárgyak világát?

– Nem, nem írtam az újságunkba, aminek egyébként a címe egy békafigurának volt a neve, de én írtam be az anyagokat, és én tördeltem. Elég rudimentáris volt ez az egész, de tizenegyedikes koromra eljutottam a pagemaker szintjére. Vagyis az újságcsinálás csak egyfajta pluszfoglalkozás volt, a középiskolában a fizika maradt a legkedveltebb tantárgyam, négyszer vettem részt országos olimpián. De kétségtelen, hogy a programozás már akkoriban kezdett érdekelni. S ahogy egyre inkább beleástam magam, rengeteget olvastam hozzá, 3-4 év múlva lehagytam édesapámat.

A környezetemben mindenki kérdezgette: mi akarok lenni, tanár vagy esetleg orvos? Azt tudtam, hogy tanár nem, mert láttam, mennyire nincs a sok munkának „fizetsége”, s bár tizedikben felmerült az orvosi gondolata, de valahogy a biológia nem igazán volt az erősségem. Érdekelni ugyan a mai napig érdekel, és bombázom is biológus feleségemet a kérdésekkel, de már a középiskolában igazán az informatikához vonzódtam. Vagyis műszaki irányba indultam, mert volt nekem még egy erős vonzalmam: az elektronika. Amikor otthon hagytak egyedül a szüleim, mindig elővettem egy köteg drótot, azt kötözgettem össze, meg is csapott az áram, szerencsére nem lett különösebb baj.

Ezzel a területtel kapcsolatban is sokat olvastam, s amikor közeledett az egyetemi felvételi, döntenem kellett, mit is válasszak. Az informatikára nagyon nagy volt a túljelentkezés, ezért választottam az elektronikát. Az embernek ismernie kell önmagát ahhoz, hogy okosan dönthessen – nem bántam meg egy pillanatig sem az akkori döntésemet. A cégek mai napig „függőek”, vagyis sokkal szívesebben veszik a szélesebb skálájú irányultságot.

Arról nem is szólva, milyen „hétköznapi” hozadéka is van a pályaválasztásomnak: amikor felújítottuk a lakásunkat, egyedül végeztem el minden villanyszerelési munkát, illetve csak a feleségem segített, mert ketten könnyebben sikerült kezelni a drótkötegeket. Az elmondottakkal kapcsolatban még csak annyit, hogy nemcsak szakmai téren vagyok „számoló” ember, de szeretem pragmatikusan megszervezni az életet, például családi költségvetést vezetek.

– Gondolom, egy ilyen tudatos fiatalembernek könnyen alakult a pályája. Vagy voltak nagy csalódások?

– Nem, nem panaszkodhatom. Már az első munkahelyem is a szakmámhoz kötődött, a jelenlegi munkahelyemre pedig rendszergazdaként kerültem. De a cégnek van vagy öt székhelye az országban, szükség volt koordonációs programokra, így hát átváltottam programozóvá. Mondhatni ma már egyre inkább függnek a cégek a különböző programoktól: az én könyvelőségi, árulista- és mindenekelőtt a webáruházprogramom sok pénzt hozott a cég konyhájára. Nagyváradon kívül a cégünknek van két bukaresti, egy-egy târgoviştei, focşani-i és jászvásári telephelye, ezeknek a központoknak is fejlesztenem kellett a webáruházprogramját.

De külföldről is felhívtak, úgyhogy mostanra már dicsekvés nélkül mondhatom, hogy a cég nagyon sokban függ az én munkámtól. Ha rendszergazda maradok, akkor már biztosan leépítenek, mivel akkor, amikor én beléptem, nyolcvanan voltak, most 12-en maradtunk. Ha bármilyen probléma van, tudják, hogy megoldom, mivel soha nem rettenek vissza olyasmitől sem, amivel eddig nem találkoztam, hiszen léteznek könyvek, dokumentáció, senki nem mondhatja ma már, hogy nem tud információhoz jutni. Csak tudni kell használni, s akkor meg is oldható a baj. Talán ezért mondogatják a munkatársak – többé-kevésbé tréfásan –, hogy a cégnél majd én fogom eloltani a villanyt. De az komolyan nagyon jól esik, hogy a cégtulajdonos személyesen is megmondta, mennyire meg van elégedve a munkámmal.

– Ilyen szakmai sikerek tudatában talán meg sem kellene kérdeznem, hogy ajánlaná-e az életbe most induló fiataloknak a saját szakterületét?

– Ajánlanám, hogyne, de kizárólag azzal a feltétellel, ha az életbe induló fiatal szakmailag is motivált. Mert sok pénzt lehet ugyan keresni vele, de ehhez nemcsak kreatív gondolkodás, hanem folyamatos, állandó önképzés is szükséges. Óriási a mai fejlődés, és ennek megfelelően az elvárások is azok. Manapság az informatikus majdnem olyan, mint a zenész, aki ha kihagy egy-két napot a gyakorlásban, már megérzi.

Ha nem is néhány naponként jelenik meg egy-egy újdonság, de a legfrissebb szakkönyvek egy-másfél év múlva már túlhaladottak lesznek. Sőt a könyv megjelenésének az átfutási ideje sokszor már a nyomdából kikerüléskor magában hordozza az elévülést. Az információszerzés terén ezért is vezet ma már toronymagasan az internet, a lexikonok, a kézikönyvek lassan múzeumi tárgyakká lesznek. Egyszóval viszszatérve a zenészhasonlathoz: én naponta informálódom, hogy szinten tarthassam magam. Vagyis az a fiatal, aki nem szeret tanulni, aki könnyen megelégszik bizonyos tudásmennyiséggel, az semmiképpen nem fogja sokra vinni.

– Azzal kezdtük a beszélgetésünket, hogy az informatika ma egyértelműen divatszakmának mondható. De mint ilyen, talán gyorsabban ki is mehet a divatból, mint más, klasszikusnak nevezett hivatás-foglalkozás. Mi erről a szakember véleménye?

– Amikor befejeztem a középiskolát, nem gondoltam, hogy ilyen ijesztő iramban fog fejlődni. Nem szeretnék tudományos-fantasztikus jóslatokba bocsátkozni, de nem kizárt, hogy a technológia egyszer csak az ember ellen fordul majd. Talán ezért is olyan fontos, hogy a pályát mostanában választóknak, de a már pályán lévőknek is erős motivációja legyen, akarja és tudja is magát fejleszteni az informatikus. Mondom mindezt annak is a tudatában, hogy a mi generációnkra nagyon nagy nyomás nehezedik a feltörekvő fiatalok részéről. Sokan állnak pályára, nagyon jól felkészültek. De végső soron így van ez jól, ez az élet rendje. Én legalábbis megpróbálok lépést tartani az egyetemekről most kikerülő kollégákkal.