Egy béke-Nobel-díj margójára

A kínai aktivista esetében a díjat csak egy üres széknek lehetett átadni, mert a kitüntetett börtönben ült. Persze mindenki érti, hogy a díj jelzésértékű, viszont néha hasznos lenne, ha a díjazott személye miatt nem lennének nagyszabású diplomáciai konfliktusok. Az idei békedíjat három, a nők jogaiért és egyenjogúságáért harcoló aktivista kapta: Ellen Johnson-Sirleaf, Libéria elnöke, Leymah Gbowee libériai aktivista és Tavakkul Karman jemeni aktivista. A feministára sikerült Nobel-díj (és ez abszolút pozitívan értendő) sokkal kevésbé meglepő vagy sokkoló, mint az előző két díj nyertese, és ez mindenképpen pozitív szempont. Mind a három nyertes érdekes történettel és karakterrel rendelkezik, de most elsősorban Libéria elnöknőjére összpontosítsunk.

Ellen Johnson-Sirleaf az első afrikai elnöknőként került be a történelemkönyvekbe, amit persze a Nobel-bizottság meg is említ. Továbbá kiemeli az elnöknő létfontosságú hozzájárulását a libériai béke fenntartásához, az ország gazdasági és társadalmi fejlődéséhez és a nők helyzetének javításához. Ez nagyon általános, de persze egy sajtóközleményben talán nem is lehet jobban a részletekbe menni. De vajon ki is Ellen Johnson-Sirleaf, és hogyan vezetett az útja a libériai elnöki székig? 1938-ban született nem különösen jómódú családban. Gyerekkorában amerikai–libériai oktatásban részesült, ami csak a jómódú és az Egyesült Államokból hazatelepedett volt rabszolgacsaládok számára volt fenntartva. (Talán paradox értékű, hogy Libériában a hazatelepedett rabszolgák képezték a társadalom felső rétegét, és a törzsi lakosság volt az elnyomott népréteg.) Tizenhét éves korában férjhez megy James Sirleafhez (akitől később elválik), az Egyesült Államokba költözik, ahol tanulmányait folytatja, többek között a Harvard Egyetemen. Tanulmányai befejezése után hazatér, és a libériai kormány pénzügyminiszter-helyetteseként dolgozik, ebben az időszakban Tolbert elnök van hatalmon, és a törzsi lakosság jogai gyakorlatilag alig léteznek. 1980-ban egy katonai puccs alkalmával a Krahn törzsből származó Samuel Doe átveszi a hatalmat, és kivégzi a volt kormány nagy részét. Doe kinevezi Ellen Johnson-Sirleafet a Libériai Fejlesztési Bank elnökévé, de utóbbi nyilvánosan kritizálja az új kormányt, és előbb házi őrizetbe, majd börtönbe kerül, végül elhagyja az országot. Külföldön gazdasági szakértőként dolgozik, és fontos szerepet tölt be előbb a Citibankban, majd a Világbankban, később pedig az Egyesült Nemzetek Szervezetének Fejlesztési Programjában. 1989-ben Charles Taylor (akinek pere jelenleg a hágai nemzetközi büntetőbíróságon zajlik) felkelést indít a Doe-kormány ellen. Eleinte Johnson-Sirleaf hozzájárul a felkelés anyagi támogatásához, de Taylor módszerei miatt később ezt visszavonja. A polgárháború után megtartott 1997-es választásokon Ellen Sirleaf-Johnson vereséget szenved Charles Taylorral szemben, de néhány évvel később, mikor a libériai elnök újabb fegyveres felkelés elől külföldre menekült, nyitva állt az ajtó Ellen számára.

Johnson-Sirleafet 2005-ben választották meg Libéria elnökévé, miután a megmérettetés második fordulójában legyőzte George Weaht, aki nem más, mint az AC Milan labdarúgócsapat egykori játékosa. A lakosság nagy reményt fűzött az új elnökhöz, e sorok írójának kétéves libériai tartózkodása alatt is érezhető volt az ország pozitív fejlődése. Fővárosában, Monroviában újjáépültek a fő útvonalak, a kereskedelmi élet fellendült, a város és az ország egyre biztonságosabbá vált. Persze nem minden választási ígéret vált valóvá. Például a főváros csak 10 százaléka rendelkezik villanyárammal és folyóvízzel, annak ellenére, hogy a választási kampányban teljes lefedettséget ígértek. A vidék is sokat fejlődött, miután nagy nemzetközi cégek visszatértek az országba, és elkezdték a termelést, számos munkahelyet hozva létre. Ez mind pozitívan hangzik, mindezek ellenére Libéria a világ egyik legszegényebb országának számít.

Ami a libériai nők helyzetét illeti, Ellen Johnson-Sirleaf hozzájárult ahhoz, hogy néhány, a nők számára fontos téma előtérbe kerüljön. A polgárháborúk idején a nemi erőszakot ugyancsak fegyverként használták, óvatos becslések szerint a nők és lányok 60 százaléka szenvedett el nemi erőszakot. Az elnöknő nyilvánosan beszélt erről a témáról, és törvényt léptetett életbe, amely szigorúbban bünteti a nemi erőszakot. Emellett számos női minisztert nevezett ki, és létrehozta a nők jogaival foglalkozó minisztériumot. Elnökségén nagyot lendített, hogy a nemzetközi közösség kedvencévé vált, ami azzal járt, hogy az ország rendkívüli pénzügyi segélyeket kapott, és adósságának több mint 50 százalékát eltörölték. Az elnöknő befolyása alatt Libéria külpolitikája is eredményesnek mondható, hiszen sikerült rendkívül jó viszonyt kialakítani a két szuperhatalommal: Kínával és az Egyesült Államokkal. Johnson-Sirleaf támogatta az Igazság és Megbékélés Bizottsága elnevezésű, a polgárháborús évek eseményeit kutató független szervezet létrehozását. A testület 2009-ben megjelent beszámolója elítélte a polgárháborúban részt vevő csoportok által elkövetett atrocitásokat, emellett javaslatot tett néhány, a véres eseményekben részt vett személynek a közéletből való kivonulására. Senki nem számított rá, de Ellen Johnson-Sirleaf neve is megjelent a listán, amiért hozzájárult Charles Taylor fegyveres felkelésének anyagi támogatásához. A bizottság ajánlása egyértelműen nagy port kavart, de végül alkotmányellenesnek nyilvánították, és nem ültették gyakorlatba. Ez az esemény többféleképpen értelmezhető, de nyilvánvaló, hogy Johnson-Sirleaf ellentmondásosabb politikus otthon, mint a nemzetközi közösség szemében. Emellett számtalan korrupciós botrány érintette az elnöknő kormányát. Persze személyesen nem volt érintett, viszont felelősséggel tartozik miniszterei viselkedéséért. Az elnöknő számtalanszor hangoztatta a korrupcióval kapcsolatos „zéró toleranciát”, de a valóságban ez nem igazán érvényesült.

Ellen Johnson-Sirleaf nemzetközi szinten elismert és tisztelt elnöknő, és objektív mércével mérve sokat javított hazája állapotán, viszont – mint az kiderült – néha rosszul választja meg politikai szövetségeseit. Az is kétségtelen, hogy sokat javított a libériai nők helyzetén, tehát e tekintetben a Nobel-díj teljesen indokolt. A kitüntetés időzítése azonban aggályos. Idén államfőválasztást rendeznek Libériában, a kampány hónapok óta tart, és persze Ellen Johnson-Sirleaf az egyik nagy esélyes. A nyár folyamán a választások első fordulójának dátumát október 11-re tűzték ki. Rendkívül furcsa tehát, hogy ennek ismeretében a Nobel-bizottság október 7-én bejelenti, hogy Johnson-Sirleaf a béke-Nobel-díj egyik nyertese. Persze a bizottság azt válaszolná erre, hogy a döntései teljesen apolitikusak, de ez nem föltétlen jelenti azt, hogy a döntései nem befolyásolják a politikát.

Ha libériai lennék, biztosan Ellen Johnson-Sirleafre szavaznék, mert ő a legképzettebb és legtapasztaltabb a jelöltek közül. De nagyon nem szeretném, hogy a világ másik részén működő testület döntése befolyásolja a helyi választásokat. Mert tagadhatatlan, hogy Ellen Johnson-Sirleaf kampánystábja kihasználja a Nobel-díj által nyújtott előnyt és a nemzeti és nemzetközi média figyelmét. Ennek ellenére csak gratulálni lehet Ellen Johnson-Sirleafnek a béke-Nobel-díjért, mert reményt nyújtott az egyik legszegényebb ország lakosságának, és nem engedte, hogy Libéria visszakerüljön a polgárháború csapdájába. Hibának tartom viszont, hogy a Nobel-bizottság nem halasztotta el legalább néhány nappal a döntést.

Bartis Ervin