Édes élet

Az édességfélék egyenreceptjeit, úgy képzelem, egy zimankós novemberi kedd reggelen vethette papírra valamely Központi Hivatalban egy életunt irodista, aki kilátástalan életének monotóniáját olykor gasztroperverziókba fojtotta, csak úgy, önmaga szórakoztatására. Így születhetett meg például a vajszerűen papírba csomagolt Szocialista Fagylalt, amely négyféle változatban öltött testet: kakaószínű volt, sárga, rózsaszín vagy halvány pisztáciazöld, de íze nem függött a színárnyalattól, édes volt, hideg (már, ha nem tartotta kézben az ember), és sajátos, zsíros réteget vont a nyelvre és a szájpadlásra. Ugyanezt a receptet követhette a Házicsokiként forgalmazott ínyencség is, ez vélhetőleg ugyanabból a masszából készült, mint a fagylalt, csak más eljárással: hasonló színárnyalatokban került (került?) a boltokba, íze és hatása a szájüregre semmiben sem különbözött a fagylaltétól. Az említett irodista által papírra vetetteket egyébként egy kárörvendő exskorbutos tábori szakács tanácsai mentén ültethették gyakorlatba: a keksz, az Eugenia, a gumella, a szivarrágó, a krumplicukor vagy akár a szaloncukor hatalmas próbatétel elé állította aztán az aranykor romló fogú gyermekeit.

Az édesség utáni olthatatlan vágy belengte a gyermekhétköznapokat, egészen korán kitanultuk, miként lehet gyakorlatilag bármiből édességet létrehozni, aminek élelmiszerjellege van, és cukor keverhető hozzá. Valamilyen furcsa oknál fogva egy ideig lehetett tejport kapni a városban, meglehet, valami hiba csúszhatott a kereskedelmi szállítási tervbe valahol: ott sorakoztak a kihalt polcokon fényes csomagolásban a tejporok, jó régiek lehettek egyébként, kemények voltak, mint a légmentesen csomagolt őrölt kávé, sokáig ütögettük a legnagyobb konyhakés nyelével, aztán meg kézzel morzsoltuk szét, hogy kavarható és főzhető legyen. Amíg volt tejpor – sajnos, egy idő után szója, rengeteg szója töltötte be a tejporos polcokat a boltban –, vigalom volt: házicsokit kavart minden gyermek a blokkban; nemre és iskolai előmenetelre való tekintet nélkül bárki bármilyen mennyiségben meg tudta alkotni az aranykor e gasztronómiai remekét, melyet vaj helyett sós margarinnal és kakaó nélkül is szeretettel fogyasztottunk, mert fehér csokoládé is létezik, ugye. Szintén a csokoládé helyettesítésére szolgált a csokoládémáz, ez vízből, cukorból, olajból és kakaóból készült, és egyszerű vasárnap délutáni csemegeként nem feltétlenül kellett süteményre kerülnie.

A pergelt cukor már szinte elcsépeltnek és unalmasnak számított, pedig volt némi izgalom az elkészítésében, több kistányér is odaveszett a porcelánkészletből a felfeszíthetetlenné kövült barna massza oltárán, sőt nálunk egy csehszlovák acélkés is kettétört egyszer, amint a cukrot feszítgettem, ami azért nem volt kis veszteség akkoriban. A pergelt cukor kifinomultabb formája volt annak nyalókává tétele, ehhez egy krumplit kellett kivájni és beleönteni a forró cukrot, és valami nyéllel ellátni, de valahogy mindig dörzsölősre sikeredett, fogyasztás közben jól felsértette a nyelvet. Dürüzsölős lett a pityókás szopóka – így hangzott erre a pontos diagnózis Udvarhelyen, ahol egyébként a kakas és csillag alakú piros nyalókát áruló nénit is szopókás néninek vagy szopós néninek mondtuk.

És persze nem szabad elfeledkeznünk a tojáshabról sem, mely megannyi fejlesztett változatban helyt kapott az épülő szocializmus szűkre szabott konyháiban: eperrel, málnával, ribizlivel keverten, a bizarr ízeket kedvelőknek kakaóval, cikóriával dúsítva, sőt szélsőséges esetben, amolyan végső megoldásként, akár lekvárral ízesítve. Ha egyetlenegy tojás és némi cukor akadt a házban, máris kétféle édességet nyerhettünk: a keménnyé vert tojáshabot, illetve a fehérré kevert sárgáját – ha mindkettőt elkészítettük, egészen kiadós mennyiséget kaphattunk, néha még a szüleinknek is jutott belőle. A szüleinknek, akikről egyébként azt hittük, nem szeretik az édességet, és akikről a korforduló után derült ki: nemcsak a csokoládét, de a vajat, a narancsot és a banánt is örömmel megeszik.