Duplaszaltó háló nélkül

És Hajdu Szabolcs végigjáratja főhősével, Dongóval az összes stációt – nem lehet megúszni egyiket sem. Dongót edzője és szülei élsportolónak szánják: a lepukkant szocreál tömbházak közt nincs menekvése a tízéves fiúnak, a vívótőrrel fenyítő (nevelő?) edzőtől hiába is megy haza a szüleihez, akik csak annyit látnak: tornász fiuk képes falra mászni, hátraszaltózni, dicsekedni lehet képességeivel, tudásával. A gyerek kék-zöld foltjai pedig természetesek – egy percig fel nem merül bennük, hogy nem ez lenne az egyetlen módszere a nevelésnek. Egyébként a film egyik legmegrázóbb pillanata, mikor a Papa (Lukáts Andor) és a Mama (Oana Pellea) rákérdez a tízéves Dongó kék-zöld foltjainak okára, és a gyerek kétségbeesetten néz körbe-körbe a nippekkel telezsúfolt lakásban – mit találhatna ki, mi rosszat tett, hiszen azt a szülei nem fogadnák el magyarázatként, hogy a szadista edző (Gheorghe Dinicã) kénye-kedvén múlik egy kiadós verés az edzésen.
Ez a múlt kísérti Dongót akkor is, amikor egy sérülés után újrakezdi az életét Kanadában edzőként – egy korszerűen felszerelt tornateremben, ahol a szülők sötétített ablakon keresztül figyelhetik csemetéik edzését, és ahol Dongó elveszíti a fejét, és megüti az egyik gyereket, amiért a „fejét követelik”. A szülők kérése ellenére nem rúgják ki, feladatul az egyik legtehetségesebb gyerek felkészítését kapja, akivel végül közösen készülnek a debreceni világbajnokságra. Edző és tanítványa egymás ellen a fináléban, a versenyt a tanítvány nyeri, Dongó pedig, akinek ez lett volna a nagy visszatérés, az utolsó esély – végképp lezárja a sportfejezetet az életében, és szabadon választott, végül magáénak vallott hivatásával cseréli fel – leszerződik a Cirque du Soleil-hez.
Hajdu Szabolcs igazán jó filmet készített: a történetnek van eleje, vége és közepe, nem bicsaklik meg, a feszültsége végig kitart, a történetvezetés pedig szépen ívelt. Egyébként a fiatal rendező már harmadik játékfilmjével állt a közönség elé, mindegyik önéletrajzi ihletésű. Hajdu saját bevallása szerint a Fehér tenyérben is vannak saját élmények is, amellett, hogy a film az amúgy főszereplő testvér (Hajdu Miklós Zoltán) életét dolgozza fel. Dongó pedig semmilyen körülmények között nem szabadul a magányától: erről szól a film, akár Debrecenben, akár Kanadában – egyedül van. Debrecenben a gyerek magányát látjuk, akinek semmilyen kitörési lehetősége nincs, amikor pedig fellázad, és elszökik edzésről, leszerződik a vándorcirkuszhoz – akkor sem oldódik meg semmi. Háló nélkül csinálja meg a „halálcsavart”, és leesik.
Hajdu Szabolcs profikat használ szereplőkként – a tízéves Dongót, majd kicsivel nagyobb mását egy tornász testvérpár (Orion és Silas Radies) alakítja, akik nemcsak a szeren remekelnek, hanem gyerekszínészként is kitűnőek. Hajdu Miklós Zoltán pedig képes egy cigarettaelpöckölésből megcsinálni azt, hogy végig hiteles maradjon az alakítása, miközben lenyűgöz mindazzal, amit a szeren hajt végre. A nem lineáris történetvezetés, a jó időmértékkel használt párhuzamos vágás egy pillanatra sem enged el a mozivászon elől, a néző nem eshet ki a történetből, a feszültség végig kitart, míg a végső nagy eséllyel, Las Vegassal bekövetkezik a levezetés is, de itt sem sírjuk el magunkat a heppiendtől, csak egyszerűen tudomásul vesszük, hogy főhősünk mégis kapott egy nagy esélyt. Körülbelül úgy, ahogy Dongó ugyanúgy pöcköli el a cigarettáját a világ egyik leghíresebb és legérdekesebb cirkuszának főpróbája előtt.
Egy jó filmben minden együtt van – így van ez a Hajdu Szabolcs Fehér tenyerében is: a film művészi és szakmai színvonala, etikai és esztétikai egysége eladhatóvá és versenyképessé teszi bármelyik filmpiacon.
Fehér tenyér (magyar játékfilm, 2005, 97 perc)
Rendező, forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs
Operatőr: Nagy András
Szereplők: Hajdu Zoltán, Kyle Shewfelt, Gheorge Dinicã, Lukáts Andor, Oana Pellea
Díjak: 37. Magyar Filmszemle: rendezői díj, operatőri díj, produceri díj, Aranyolló díj, Gene Moskowitz-díj