Dr. Kikeli Pál: az orvosok nem felsőbbrendű lények

– Miért választotta az orvosi hivatást? A családjában tudtommal nem volt ez hagyományos szakma.
– Édesapám építész volt, ezen az ágon legalább 200 évre visszamenőleg mindenki ezen a területen tevékenykedett. Mivel apám Szatmárnémeti főépítésze volt, és részt vett a város háború utáni újjáépítésében, gyermekkoromat építőtelepeken töltöttem, középiskolás koromban napszámosként a kőművesek, ácsok mellett dolgoztam, majd tervezőintézetben voltam rajzoló. Építésznek készültem, 1962-ben felvételiztem a Ion Mincu Műépítészeti Akadémiára, de a sors úgy hozta, hogy technikai okokból a képességvizsgán kiestem.

– Ekkor azonnal lemondott arról, hogy édesapja nyomdokaiba lépjen?
– Bukarestből Marosvásárhelyre jöttem felvételizni az építészeti technikumba. A sógorom itt volt szülész-nőgyógyász alorvos, a nővérem pedig éppen a szakosodási periódusát töltötte. Amikor megérkeztem, akkor volt az utolsó beiratkozási nap az orvosira. Jelentkeztem, mivel már a középiskolában érdekeltek a természettudományok, szakkönyveket is vásároltam. A második legjobb általános osztályzatot értem el.

– Kik voltak a mesterei?
– A Magyarországról érkezett professzorok nagy része visszatért az anyaországba, közvetlen tanítványaik azonban megmaradtak: Maros professzor, Lázár László professzor, Horvát Endre, Orosz Egon, Dóczy Pál. Hosszú ideig ideggyógyásznak készültem, végül klinikai orvos lettem. 1970-től kezdődött a belgyógyászati szakosodásom, ekkor még nem létezett kardiológia szak. Mikor ez beindult, 1982-től fő hivatásnak választottam. A Kolozsvári Kardiológiai Intézetben, illetve Fundeni-ban tanultam tovább.

– Orvosi munkássága említett alappillérei közül melyik területtel foglalkozott a legkorábban?
– A szívbetegségek megelőzésének kérdéskörével már 1972-től intenzíven foglalkoztam. Popoviciu professzor mellett dolgoztam, aki szabad kezet adott abban, hogy létrehozzunk egy intenzív terápiás részleget. Még belgyógyászként láttam, hogy az infarktust szenvedett betegek valami szörnyű kényszer folytán hat hétig is ágyhoz kötöttek voltak, aminek sokkal több volt a káros szövődménye, mint a hozadéka. A betegek nem bírták azt a kényszert. Ekkor kezdődött a betegek műtét utáni mobilizálása. El lehet képzelni: a páciens, aki ekkor még nem idős ember, rájön, hogy esetleg egész életére rokkanttá, másoktól függővé válik. Ez szörnyű megpróbáltatás.

Ezt a családban is láttam, édesapámnak ugyanis több infarktusa volt. 1972-ben orvosi disszertációm témájául ezt választottam Horváth Endre professzornál: az infarktusos esetek hemodinamikai és lelki vonatkozásainak nyomon követése. Terápiás közösségeket hoztam létre. A pozitív tapasztalatok megosztása, a tüneteknek a szorongástól való leválasztása felmérhetetlenül fontos. Azóta csaknem 40 év telt el, és egyesek még mindig nehezen fogják fel ennek a jelentőségét, a beteg öngyógyítási folyamatának fontosságát. Mi, orvosok nem vagyunk istenek. Egyetértek azzal, hogy Isten és az ember között helyezkedünk el, de nem vagyunk felsőbbrendű lények. Tudom, hogy egyes orvosok ezt nehezen emésztik meg, mert hiszen akkor hová lesz a tekintélyük?

– Tehát a gyógyulás tekintetében nagyon fontosnak tartja az orvos és a páciens partnerségi kapcsolatát. Ugyanakkor a rehabilitáció mellett nagyon nagy hangsúlyt fektet a szívbetegségek megelőzésére. Mit tett annak érdekében, hogy ennek fontosságát környezetében tudatosítsa?
– Utókezelési módszerem a partnerségen alapul. 1977-ben, a Németországban rendezett első rehabilitációs világkongresszuson már két elfogadott előadásom volt a témakörben. Másrészt a megelőzés nem kimondottan vett orvosi szakterület, nagyon is tág fogalom. Ez ahhoz is kapcsolódik, hogy egészében kell látni a páciens társadalmi, lelki hátterét. Az „itt és most” orvoslás csak a szomatikus jelekre épít. A preventív szemlélet abból indul ki, hogy amit itt és most megállapítottam, annak függvényében, ami az illető életében potenciálisan bekövetkezhet azoknak a jelzéseknek az alapján, amit látok. Tudatosítani kell a genetikai kockázatokat és az életviteli hibákat. A preventív kardiológia alapja, hogy születésétől kezdve mindenkinek komoly adatbázissal kellene rendelkeznie, melynek révén az illető orvosilag követhető legyen.

– Gondolatmenete közvetlenül kapcsolódik ama tevékenységéhez, hogy számítógépes programot dolgozott ki a háziorvosok számára, amely alapján pontosan nyomon követhető bármelyik beteg.
– A 21. században rendelkezésünkre áll az informatika, aminek segítségével ezt meg lehetne valósítani. Viszont Romániában most sem léteznek adatbázisok. Amikor létrehoztam a marosvásárhelyi Procardia központot, elsődleges szempontom az volt, hogy itt szakszerűen tároljuk az adatokat. Romániában az egészségügyi kiadások hihetetlenül magasak, a befektetések jó része teljesen fölösleges és értelmetlen. Ha valaki kórházba kerül, minden vizsgálatot újrakezdenek vele kapcsolatban, mert a korábbi leletei eltűnnek. Innen erednek a hatalmas veszteségek. Itt az orvosok a zavarosban halásznak. Tíz éve létezik ez a program a Procardiánál, máshol mégsem veszik hasznát.

– Ennek a szoftvernek a kidolgozására felkérést kapott, vagy egyedül jutott arra a következtetésre, hogy erre szükség van?
– Mindez disszertációm 1972-ben történt kidolgozása során kezdődött. Adatbázist hoztam létre, több ezer beteg került a nyilvántartásunkba, informatikusokkal dolgoztam. Tizenkét év telt el a disszertációm megvédéséig, 1984-ig, ennyi ideig dolgoztam a rendszeren. 2000-ben ennek a munkának az alapján kaptam meg az Európai Kardiológiai Társaság egyik nagydíját. Persze akkor még olyan eszközökkel dolgoztam, mint a lyukkártya. A korszerű integrált rendszer kidolgozását 1992–1993-tól kezdtük el, 1996-tól pedig a környező megyékben is oktatom a háziorvosok körében ezt a módszert, szemléletet. Sokan azt mondták, ez lázálom, jelenleg azonban a háziorvos rezidenseink közül már több százan tudják, miként kell adatbázisokban gondolkozni, ezekkel dolgozni. Nyugaton az integrált rendszer először a kórházak szintjén alakult ki az 1960-as években.

A kórházaknak az volt az érdeke, hogy minél több drága szolgáltatást nyújtsanak, így igencsak növekedett az anyagi ráfordítás szintje. Ezt úgy kezdték csökkenteni, hogy a betegek korábbi kivizsgálásainak eredményei eljutottak a kórházba, ugyanakkor a kórházi adatok a páciens kibocsátásának másnapján vissza kell jussanak a háziorvoshoz, vagy a járóbetegeket kezelő szakorvoshoz. Ez ilyen egyszerű. Rengeteget tettem ezért, főleg akkor, amikor Hajdú Gábor RMDSZ-es egészségügyi miniszter tanácsosa voltam. Az országban létrehoztam öt regionális központot, ezeknek lett volna a szerepe, hogy országos szinten kiterjesszék azt a szűrési folyamatot, amit a Procardiánál meghonosítottunk.

A lakosság nemrég lezajlott egészségügyi felmérésének mi dolgoztuk ki az infrastruktúráját, s 2000-ben elkezdtük a megvalósítását. Ezt a munkát azonban hatalmi szóval lefújták. Később ebből lett a lakossági szűrés, amelynek beindulásakor velem is konzultált a miniszter. Csakhogy a másfél éves szűrés eredményeit senki nem ismeri, nem hasznosítja. Pedig horribilis összegbe került. Az adatokat még mindig meg lehetne menteni, de ez most nem szerepel a politikusok célkitűzései között.

– Minek lehet nevezni a Procardiát? Magánklinika, kutatási központ, netán kísérleti laboratórium?
– Ez egy fogalom, jelentése: a szívért. 1972-ben jött létre és illegálisan működött, aztán 1990-től intézményesült, az 1992-ben alapított Procardia Kft.-t finn barátaim segítették műszerekkel, s azok használatának a bevételéből oldottunk meg sok mindent. Majd holland egyházi segítséget is kaptunk Leidenből. Mivel 1996-tól többet nem működhettünk kereskedelmi társaságként, Procardia Orvosi Társasággá lettünk, de létezik Procardia Alapítvány is.

Minderre azért van szükség, hogy a kezem ne legyen megkötve, ugyanis az egyetemi, kórházi rendszer nem biztosít megfelelő mozgási lehetőséget. Most már kutatási jogunk van, rezidensképzés folyik nálunk, tehát egy olyan intézmény a Procardia, ami valóban magán, mert a teljes felelőssége rám hárul. Rengeteg államvizsga számára nyújt hátteret. Az épület megvásárlásában főleg a leideni barátaink segítettek, ugyanakkor több fiatal munkatársunk hollandiai továbbképzésen vett részt. Most több mint hatvan fiatalnak adunk munkahelyet, az átlagéletkor 30 év alatt van.

– Mi a lényege a Száz méter az egészségért és a Száz lépés az egészségért elnevezésű programoknak, amelyeket országos szintűre szeretne kiterjeszteni?
– Ezek dióhéjban arról szólnak, hogy minden polgár számára a lakhelyétől legtöbb tíz percnyi járásra léteznie kellene egy olyan védett övezetnek, ahol mozoghat, sportolhat, és ahol az orvosoktól megtudhatja, milyen az egészségi állapota, és mit kell tennie annak megőrzéséért, illetve javításáért. Ehhez a legmegfelelőbb partnerek az önkormányzatok, a háziorvosok. Ezeken a programokon folyamatosan dolgozunk.