Don Gunaros halálkomoly követője

Az újvidéki tévénél kezdtem el újságíróként dolgozni, tíz évet töltöttem ott iszonyatos hajszában. Közben rajzolgattam, már egyetemista koromtól fogva, mivel Újvidéken – ahol bölcsészhallgató is voltam – jelentek meg a tartományi lapok, és elkezdtem a Magyar Szónak rajzokat küldeni. Persze olyan rosszak voltak azok a rajzok, mint a bűn. Ha nekem ma valaki behozna egy olyan rajzot, én nem jelentetném meg. Azt mondanám, hogy fiam, még gyakoroljon. De a szerkesztők jóindulatának köszönhetően megjelentek a rajzaim. Az ember pedig megtanul rajzolni közben. Ha van esze és önkritikája, meglátja, hogyan kellene jobbat csinálni. Vagy megakadhat félúton, embere válogatja. Az egyetemen együtt tanultunk a Telepi Rádió másik két tagjával, Heinermann Péterrel és Klemm Józseffel.

Ezek szerint az egyetemen kerültek össze a Telepi Rádió tagjai?

Nem, mi már 1962 óta ismerjük egymást. Együtt elsőáldoztunk, aztán jártunk hittanra, és énekeltünk a karzaton. Utána ők gimnáziumot végeztek, én inas voltam, szakmát tanultam, utána együtt voltunk egyetemi hallgatók is. Újvidék szép, nagy város, egyik részét, a kertvárost a magyar időkben Darányi mezőgazdasági miniszter támogatásával építették ki, és ott 80–90 százalékban magyarok éltek. Így ezt a városrészt Telepnek hívják, a Darányi-telepből a név elmaradt. Jelenleg a szerbek is így hívják: Telep. Mi azon a telepen élünk, innen jön a Telepi Rádió neve. Mert amikor elkezdtük ezt a játékot, most 19 éve, akkor egy képzeletbeli rádióadást szerkesztettünk, olyanokat mondtunk, hogy „Jó reggelt, gyerekek, fölkelt a nap, de mindjárt le is megy”. Szóval egy fiktív rádióadást készítettünk, sok marhasággal, ami nem új, mert például a Jereváni Rádió milyen jó viccforrás... Később úgy került színpadra, hogy az újvidéki tévének készítettünk egy olyan műsort, hogy Luk Tv. Azért Luk, mert egy nagy lepedőt kivágtunk a közepén, azon kidugtuk a fejünket, és elkezdtük, hogy „Jó estét, kedves nézőink, ez itt a Luk Tv, bla-bla-bla”, löktük a szöveget. Így lett vizuálissá az adásunk, közben évente megrendeztünk egy nagy kabaréestet is a színházban, azzal elmentünk falvakba, meg feljutottunk Budapestre is. Így működött a Telepi Rádió, egy politikai kabaré, amely nem a harsány dolgokra támaszkodik, hanem a nyelvi játékra és a zenére, az átköltött versekre, dalokra, nótákra.

Térjünk vissza a karikatúrákra. Azt mondta az imént, hogy az egyetemista korában készített rajzokat most gyengének látja. De a „karikaturista-tekintet” már akkor megvolt, tudta, hogy mit kell és lehet kifigurázni?

Akkor én bölcsészhallgató voltam, közben meg tévéztem, nem is tudom, milyen tekintetem volt akkor. ’87-ben hagytam ott a tévét, és mentem át a Magyar Szóhoz teljesen – ott mindennap van egy belpolitikai kommentár-rajzom, meg egy külpolitikai. És minden héten van egy oldalam, aminek az a címe, hogy Grimasz. Ez egy szatirikus melléklet, azt szerkesztem: írom, rajzolom, gyűjtöm össze a munkákat. Mivel elég csekély ott a fizetés, meg az embert kicsit hajtja a viszketegség is, hogy máshol is megmutassa magát, dolgozom magyarországi lapoknak is, például a Magyar Nemzetnek.

Hogyan kerültek a rajzai Budapestre, ahol tágabb körben is ismertté válhatott?

1991–92-ben nálunk igen rossz világ volt. 5 vagy 10 márkát kerestünk havonta. De ehhez olyan mértékű értékvesztés társult, hogy ha az ember aznap nem vette meg, amit akart, másnap már semmit sem ért a pénz. Világcsúcsot állítottunk ilyen szempontból. Az egyik kollégám tudósított a Magyar Nemzetnek, mondtam neki, hogy néhány munkát elküldök én is, hátha kell nekik, és kapok érte tiszteletdíjat. Üzent a lapigazgató, hogy jöjjek, a vendégük vagyok, várnak megbeszélésre. Elmentem, kérdeztem, mit tudnak ajánlani. Azonnal munkahellyel kínáltak.

Csak munkatársnak szegődött el Pestre, továbbra is Újvidéken él...

Az ember otthon marad. Pedig nagyon ágrólszakadtak voltunk, és még csak azután következtek a különböző háborúk, sorozások. Csak a Jóistennek lehet megköszönni, hogy minden így alakult végül. A karikatúra nagyon hálás műfaj, mert határtalan lehetőségeket biztosít. Minden nyelven megértik, mert a jó karikatúra szöveg nélküli. Képi jelekkel el tudja mondani azt, amit egy újságíró betűkkel mond el. Ha jó a rajz, megjelenhet Budapesten, Bukarestben vagy Belgrádban, nem kell hozzá mankó, nem kell hozzá szöveg. Ehhez ki kell alakítani egy sajátos stílust, hogy felismerhető legyen – ha nem írom alá, akkor is.

Közben kialakult sajátos stílusa, elismert karikaturista lett. Ki szabja meg a mércét?

Tőlem függ, hogy én mit tartok jónak. Na meg a szerkesztőtől. Ha a szerkesztőnek nagyon jó ízlése van, és szigorú mércéje, akkor lehet, hogy szól, ha gyengére sikerül a rajz. De én eddig mindig szigorúbb voltam, mint a szerkesztő. A karikatúra halálosan komoly publicisztikai műfaj, amely játékosan mondja el a súlyos dolgokat. Ehhez tudni kell rajzolni, ismerni kell napi szinten a politikát, azt, hogy kicsoda Sógor Csaba vagy Tőkés László, és milyen a viszony köztük. Az univerzális jelképeket is ismerni kell. Ha minden a helyén van, akkor ez szép műfaj, szép eszköz, amivel információkat lehet átadni, jó érzést lehet kelteni a nézőben. De vissza is lehet élni vele – az alany pedig védtelen, mert ő nem tud válaszolni. Ezért rajtunk áll, hogy kegyesek és kimértek legyünk, és hogy tudjuk, hol vannak a jóérzés határai.

Milyen lapoknak rajzol jelenleg?

A Heti Válasznak, a Magyar Nemzetnek, egy katolikus folyóiratnak, a Famíliának, a Brassói Lapoknak, és természetesen az újvidéki Magyar Szónak. Hasonló irányultságú lapoknak dolgozom, mert konzervatív magyar ember vagyok.

Hogyan jut hozzá a napi politikai információkhoz? Mert ugye nem minden forrás megbízható. 

Az internetről veszem természetesen. Ha az érdekel, hogy mi van Erdélyben, akkor rákattintok az erdely.ma-ra, annak az alján ott vannak belinkelve a lapok, azokat sorra veszem. Tudom, melyiket ki szerkeszti, ismerem őket. Végigolvasom az írásokat. Persze nem olvasnám ilyen részletesen a sajtót, ha nem kellene rajzolnom. A poént viszont a saját meglátásom szerint rajzolom meg. A Heti Válasszal könnyebb a dolgom, mert ők elküldenek egy jegyzetet, azt kell illusztrálnom. A Magyar Nemzettől felhívnak, és megrendelik a témát. De ha van egy markáns politikai esemény, arról kedvtelésből is rajzolok valamit.

Ha van egy konfliktus, arról ön alakítja ki a véleményét, vagy a rajz a megrendelő lap álláspontját is tükrözi?

Megmondják, miről kellene rajzolnom, és azt is hozzáfűzik, hogy miként képzelik el a rajzot. Ha jó az ötlet, akkor megfogadom, de ha nem tetszik, akkor nem követem az elvárást. Ha lemondják a rajzot, az ő bajuk.  

Létezik valahol karikatúraiskola, ahol az ember kialakíthatja a stílusát?

Nem, ilyen nincs. Mindenki a saját feje szerint rajzol. A karikatúra neve egy olasz szóból ered, ami azt jelenti, hogy túlzás. Ez majdnem minden nyelvben meghonosodott. A cartoon az angolban kicsit mást jelent, de ugyanonnan ered. A „nagyok” is rajzoltak karikatúrát: Goya, Leonardo készítettek gumirajzokat. De a karikatúra fénykora a nyomtatott sajtóval kezdődik, a századfordulón érte el a virágkorát. Főleg a szatirikus lapok kedvelték, az első magyar szatirikus lap pedig 1848-ban jelent meg, a forradalom alatt, júniusban, az volt a neve, hogy Charivari-Dongó. Ez franciául macskazenét, macskajajt jelent. Lauka Gusztáv szerkesztette, aki Petőfi barátja volt, és Kossuth futárja. A lap őszig jelent meg, a szerkesztője pedig a forradalom bukása után került Nagybecskerekre, az én szülővárosomba, ott szerkesztette a Torontál nevű lapot. Jeles ember, példaértékű elődöm, aki Nagybecskereken van eltemetve. Don Gunaros volt az aláírása.

Léphaft Pál

A vajdasági Nagybecskereken született 1952-ben, jelenleg az újvidéki Magyar Szó újságírója. Az újság szatirikus mellékletének, a Grimasznak a szerkesztője, karikatúrái többek között a Magyar Nemzetben, a Heti Válaszban és a Brassói Lapokban jelennek meg. A Telepi Rádió (politikai kabaré) szerzője és szereplője. Több kötete jelent meg, munkáját számos képzőművészeti díjjal értékelték.

Gál Andrea