Dióbél visszaüt

Úgy is mondhatnánk, hogy akkor és ott egy világ omlott össze, s ha ezt egyesek túlzásnak is tekintik, azt ők sem tagadhatják, hogy a vendéglő megszűnése után a környékbeli zsebesek és profi bérgyilkosok jövedelmei hosszú időre jelentősen megcsappantak. Ekkor (amikor már nem gyülekeztek, mert nem gyülekezhettek felhők a hajdanvolt vendéglő fölött) megérkezett a városba Dióbél, a totonicapáni kórház főorvosának fia. A főorvos annak idején sikeresen kezelte ki Frédibéni veseelégtelenségeit, így az ifjú számított arra, hogy a Paprikásban egy tányér levest biztosan kap majd a hosszú út után.

Dióbél több szempontból is hasonlított a híres francia Dartanyánra, akit egyébként éppen Frédibéni pofozott félholtra, mert nem úgy viselkedett, ahogy kell. Szóval Dióbél se tudta, hogyan kell viselkedni egy mexikóvárosi külvárosban (egyébként ezt előre sosem lehet tudni), de verést csak egyszer kapott, és itt az ideje, hogy kiderüljön, miért.

A külváros peremén leült a Dum-dum nevű gyorsbüfé és kocsma egyik asztalához, ahol a bunyók épp olyan rövidek voltak, mint az italok. Faragatlan vidéki legényként volt pofája sört rendelni, amit a pultos súlyos lelki sértésnek vett, és füttyentett egyet. Csak ennyi kellett, mert Dióbél háta mögött máris felsorakozott a három testőr néven futó vidám pénzbehajtó csapat: Poffos, Borzos és Dr. X. (az igazi nevét nem tudta senki), akik néhány rövid hátizomfelmérő pillantás után gyepálni kezdték Dióbélt, aki rögtön padlót fogott. Miközben megállás nélkül rúgták, ahol érték (különösen Borzos hegyes orrú csizmája zavarta), nagy nehezen felfogta (mert az agya nem járt olyan gyorsan, mint az ökle), hogy az ő ártatlan, fiatal testét súlyos sértés érte. Két rúgás között hirtelen felemelkedett, amennyire tudott, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy sikeresen tökön harapja Dr. X-et, aki ettől akkorát visított, mint Madame O a franciaágyban. A sikoly annyira meglepte a törzsközönséget, hogy Dióbélnek volt ideje felpattanni, és két ökölcsapás (egy adott és egy kapott) közepette, kirohanni a helyszínről. Leült a Dum-Dum teraszára. Senki sem jött utána.

Csak egy szék, egy asztal, három hamutartó, egy falióra és végül egy kistermetű vendég. A három testőrnek igencsak felborzolódott az idegrendszere, mert évek óta nem fordult elő, hogy bárki is ellenük szegült volna. Elvégre ők voltak Frédibéni testőrei, ahogy az egykori dzsungelharcos tréfásan nevezte őket. Dióbél nem értette, miért ez a nagy csend, a pultos se értette, se a két tucat furfangos, minden hájjal megkent vendég, még Poffos se értette, csak Borzos és Dr. X. Mert Borzosnak három tanítónő szeretője is volt az évek során (a középiskolai takarítónőről nem is beszélve), Dr. X pedig annyira kijárta a nyolc osztályt, hogy még papírja is volt róla – ezért mindketten egész tűrhetően tudtak olvasni (bár az írás nehezen ment nekik).

A kocsma teljes közönsége némán figyelte őket, ahogy újra és újra elolvasták az orvos apa Frédibéninek címzett ajánló sorait. A feszültség egyre nőtt, a csillár apró üveggolyói érezték, hogy másodpercek múlva újra a földön gurulnak szerteszét egy eltévedt golyó miatt. De nem ez történt. Amikor már mindenki azt hitte, hogy évtizedekig is eltart ez a merev feszültség, Dr. X. felnézett a gyűrött levélpapírból, és halkan, de mégis jól hallhatóan így szólt: Gyere be, ha még itt vagy! Az egész el van felejtve.

Dióbél pedig belépett, zavartan tapogatta kalapja karimáját, aztán meghajolt a tapsoló törzsközönség előtt.

Állítólag Dióbél ott és akkor döntötte el, hogy Paprikás krumpli néven csendes vendéglőt nyit majd Frédibéni étterme helyén.