A mai tinédzsereknek nagyon nehéz lenne elmagyarázni, mitől olyan érdekes és fontos zenekar a Depeche Mode, a harmincasok azonban bizonyára emlékeznek arra, amikor kis túlzással két szekértábor létezett: a depesesek és a rockerek.

Ma már tudjuk, hogy az akkori újromantikusnak és újhullámosnak (new wave) címkézett együttesek időszakában alakult, az ezekbe a kategóriákba sorolható együttesek közül a Depeche Mode lett a legsikeresebb és leghosszabb életű.

Becslések alapján az essexi zenekar közel 100 millió lemezt adott el – ebből 56 millió albumot és 35 millió kislemezt – világszerte, és negyvennégy száma jutott fel a brit kislemezlistára. Emellett sok számuk került fel világszerte a slágerlisták élére. Martin Gore szövegíró, zeneszerző, billentyűs, gitáros, vokalista, David Gahan énekes, szövegíró és Andrew Fletcher billentyűs, vokalista (szerepe a bandán belül tulajdonképpen ismeretlen, sokak szerint leginkább a menedzseri munka áll hozzá közel) sikere töretlen 2009-ben is: a héten jelent meg 12. stúdiólemezük Sounds of the Universe címmel, s az új korongot népszerűsítő világ körüli turné iránt – melynek keretében május 16-án Bukarestben, június 23-án pedig Budapesten is fellépnek – ugyanakkora az érdeklődés, mint anno a depeses időszakban.

A Depeche Mode tagjai már a kezdetek óta, albumról albumra azzal lepték meg rajongóikat, hogy az előző anyaghoz képest mindig más hangzással próbáltak előrukkolni. A zenekar régi „hívei” minden megjelenés előtt próbáltak tippelni, hogy vajon milyen irányba is lép tovább a zenekar, de ez a kísérlet a legtöbb esetben kudarcba fulladt. A Personal Jesus pszeudo-countryja éppolyan meglepetést okozott a kilencvenes évek legelején, mint később az I Feel You elektro-rock himnusza, vagy a zajos Barrel of a Gun, de a legutóbbi album, a zseniális, 2001-ben megjelent Exciter-lemez nyitószámát, a Dream On hangzását sem tudták sokan megjósolni. Négy évvel ezelőtt, a Playing the Angel című korong megjelenésekor azzal okoztak meglepetést, hogy némileg visszakanyarodtak a korai lemezeik hangzásvilágához: a Precious című szinti-pop sláger például egyértelműen az Enjoy the Silence kistestvére. Nem bízták a véletlenre a sikert.

A héten megjelent Sounds of the Universe című lemez talán még puritánabb, egyszerűbb, csupaszabb hangzású, mint az előző. Ugyanúgy érezhető, hogy a srácok visszanyúltak az analóg-technológiájú szintetizátorokhoz és hangmodulokhoz: igazán zörgős, recsegős, abszolút nem steril hangok jönnek a hangszórókból, pont az ellenkezője, mint amit mondjuk az Exciteren tapasztaltunk. Ez részben annak tudható be, hogy a tagoknak nyilván egyöntetűen tetszett az előző lemez hangzásvilága.

Gyengébb, sőt a zenekar eddigi munkássága képzeletbeli nívólistájának is az aljára kerülhetne a Sounds of the Universe. Nincsenek instant fülbemászó, örökérvényűnek tűnő dalok, stadionnyi tömeget megénekeltető „fekete himnuszok”, erőtlen dob, unalmas, kiszámítható vokálok, a gyenge dallamvezetés jellemzi az anyagot sok ismétléssel és önplagizálással. Dave Gahan énekes 2007-ben megjelent második szólólemeze – amely tulajdonképpen egy Depeche Mode-sorlemez is lehetne hangzásvilága miatt – sokkal jobb, hallgathatóbb anyag, mint a Sounds of the Universe. Négy év egy zenekar életében elég nagy idő, és ennyit idő után, különösen a Depeche Mode esetében sokkal többet vár az emberfia.

Már az első hallgatásnál vontatottnak tűnő Come Back, az unalmas In Sympathy, az erőltetett Fragile Tension vagy a Spacewalker című instrumentális tétel régebben még egy kislemez B oldalára sem kerülhetett volna fel. A nyolcvanas évek hangulataihoz hasonlítani próbáló új lemeznek persze vannak jobb pillanatai is: az In Chains című nyitódal például (ha nem lenne ennyire elnyújtva), a brutális Hole to Feed tartalmaz izgalmas zenei megoldásokat, az első kislemez-szám, a kiváló videoklippel rendelkező Wrong is egy tisztességes dal, akárcsak a Martin Gore által felénekelt Jezebel. A 80-as évek közepén dívott, retrónak szánt hangzás, melankólia, fekete bőrdzseki, fekete farmer – így foglalható össze a lemez hangulata.

„Véleményem szerint ez az album különbözik korábbi lemezeinktől, talán mindegyik különbözik kicsit a másiktól – nyilatkozta Martin Gore a lemez kapcsán. – Néhány lemezen vannak hasonlóságok, de nem hiszem, hogy ezek a hasonlóságok szembetűnő azonosságok lennének. Ez az album pontosan beillik a sorba. Illeszkedik zenei karrierünk vonalába, eddigi munkásságunkba, ennyi.” Körülbelül ennyire tartalmas a Sounds of the Universe is, mint a dalszerző sajtónyilatkozata. A koncertek majd bizonyára mindenkit kárpótolnak, ezt a kiadványt pedig borítsa a feledés jótékony homálya.