Dél-szudáni országépítők – elemzés, helyszíni élménybeszámolóval

Július 9-én a dél-szudáni államok megszakították kapcsolatukat a központi kartúmi hatalommal, és létrehozták a Dél-szudáni Köztársaságot, amely az Egyesült Nemzetek Szervezete által elismert 193. ország.

Pusztító polgárháborúk

A függetlenség kiharcolása nem volt éppen zökkenőmentes a dél-szudániak számára. Pontosabban két polgárháborúba került, amelyek közül a második 1983-ban kezdődött, és csak 2005-ben ért véget. A konfliktus eredménye több mint 4 millió menekült és 2 millió halott csak Dél-Szudánban. Az 1980-as években a déli lakosság 8 milliós nagyságrendű volt, tehát ennek több mint fele menekültté vált, miközben a Dél-Szudánban maradtak 50 százaléka életét vesztette. A polgárháború kirobbanásának oka amúgy ma is vitatéma. Néhányan egy vallási alapú konfliktusként mutatják be, mert Dél-Szudán keresztény és animista, míg az északi terület muzulmán. Mások az afrikai és arab eredetű népcsoportok harcaként elemezték a polgárháború okát. Mint általában a valóság ennél bonyolultabb, és nagyrészt visszavezethető a brit gyarmati hatalom közigazgatásához. Szudán mindkét része (észak és dél) az Egyesült Királyság hatalma alá tartozott, viszont vallásos és etnikai okok miatt a britek két különböző közigazgatást hoztak létre, amit 1946-ban az észak-szudániak nyomására egyesítettek. Az arab nyelv lett az egyesített közigazgatás nyelve, és ebből kifolyólag az északiak dominálni kezdték az angol „nyelvű” délt. Ez a dominancia még nyilvánvalóbbá vált a dekolonizációt követő periódusban, amikor 800 hivatalnoki állasból csak hat tisztségbe neveztek ki dél-szudánit. Az első polgárháború 1974-ben ért véget egy nemzetközi egyezménnyel, amely szerint a déli régió több kulturális és vallási autonómiában fog részesülni. Viszont az állandó ellentétek és az észak-déli határon felfedezett olajlelőhely hozzájárult a második polgárháború kirobbanásához.

A második polgárháború két főszereplője a szudáni kormány/hadsereg és a dél-szudániak Felszabadító Hadserege (Southern People Liberation Army), és tény: mindkét fél követett el súlyos atrocitásokat a háború alatt. Az SPLA vezetője a karizmatikus John Garang volt, aki katonai és politikai manőverekkel elérte a 2005-ös békeszerződés aláírását, ami Dél-Szudán függetlenségének az alapja volt, hiszen a megállapodás előírta a déli országrész függetlenségről szóló népszavazás megtartását. (Garang nem sokkal a szerződés aláírása után helikopter-balesetben meghalt). A diplomáciai manőverezés nem sikerült volna, ha a Bush-kormány külpolitikájában Dél-Szudán nem foglalt volna el kiemelt helyet. Az ország függetlenségéről szóló népszavazást délen idén januárban rendezték, és az eredmény egyértelmű volt: a lakosság több mint 98 százaléka foglalt állást a függetlenség mellett.

Életszínvonal a statisztikák mögött

2007-ben és 2008-ban éltem Dél-Szudánban, Bor városában, ahol egy humanitárius szervezetnek dolgoztam. Kormányhivatalnokokkal, munkásainkkal vagy az utca emberével beszélve már akkor eléggé nyilvánvaló volt, hogy a függetlenség a láthatáron van. Nem lehetett tudni, mikor történik meg, és pontosan hogyan reagál Szudán egy esetleges szecesszióra, viszont az egyetlen ismert tényező ebben az egyenletben a függetlenség volt. Ennek ellenére számtalan szakértő a fenti kérdésekre próbált választ találni, ami időveszteség volt, hiszen a gondolatmenetet tovább kellett volna vinni a következő fontos kérdésig: milyen állam lesz Dél-Szudán? Először talán érdemes rátekinteni a statisztikai adatokra. Függetlensége után Dél-Szudán a világ egyik legszegényebb országa lett, ami nem föltétlenül jó kezdet. Az új ország lélekszáma 9 millió körüli (pontos kimutatás jelenleg nem áll rendelkezésre), körülbelül 6 és fél millió lakosság pedig vidéki környezetben él. A lakosság 75, ezen belül a nők 85 százaléka analfabéta, és annak ellenére, hogy az ország hivatalos nyelve az angol, a lakosság jelentős része nem beszél angolul. A nők 2 százaléka szülés közben elhalálozik, míg minden tizedik újszülött meghal. Az ország egyetlen többé-kevésbé színvonalas kórháza a fővárosban, Jubában működik, ahová viszont egy néhány száz kilométerre lakó páciensnek nincsen sok esélye eljutni.

Az úthálózat nagy részét javíthatatlan föld- és homokutak teszik ki, amelyek az esős évszak alatt járhatatlanná válnak. Ottlétem alatt sokszor utaztam autóval a Bor és Juba közötti, 200 kilométeres útvonalon, aminek megtétele legjobb esetben körülbelül 5-6 órába került. Esős évszakban viszont az út eltűnik, és egy sármező veszi át a helyét: ilyen feltételek mellett a táv megtétele néha napokba is belekerülhet. Csak a lakosság fele jut biztonságos ivóvízhez, ám ez sokat javult az elmúlt évek során, ami nagyban a humanitárius szervezetek munkájának köszönhető. Lehetne meg folytatni a statisztikai adatokat, de így is nyilvánvaló, hogy Dél-Szudán egyszerűen nem indult jó kártyákkal ebben a játszmában.

A közelmúltban nemzet- vagy országépítésre nincsen túl sok példa, és sikeres példa még ennél is kevesebb. Most talán Koszovó a nemzetközi közösség legnagyobb reménye. Dél-Szudán esete sokkal bonyolultabb, mivel az ország nem rendelkezik gazdasági infrastruktúrával, a lakosság oktatási és életszínvonala talán a világon a legalacsonyabb, és a lakosság messzemenően nem homogén jellegű. A kelet-afrikai országban több mint 17 törzset tartanak számon, amelyek különböző nyelvvel és kultúrával rendelkeznek, így egyszerűen elkerülhetetlen, hogy évszázadok alatt valamennyi békében és boldogságban éljen egymás mellett. A törzsek közötti feszültségek és a vezető pozíciókért folytatott harcok meggátoljak az összefogást, és csökkentik az esélyét, hogy Dél-Szudán sikeres projekt legyen.

A polgárháború után a nemzetközi szervezetek nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a lakosságtól a háború alatt szerzett fegyvereket begyűjtsék. Ez a program kisebb-nagyobb sikerrel járt: nem ritka látvány, amikor egy birkapásztor kalasnyikovval a vállán őrzi a teheneket. Persze a törzsek rendelkeznek fegyverekkel, és rendkívül könnyű fegyveres konfliktust indítani, vagy a kormány ellen zendülni. A függetlenség kikiáltása után is vannak Dél-Szudánban zendülő csoportok, mint például az olajgazdag Unity államban tevékenykedő SSLA (South Sudan Liberation Army). Ottartózkodásom idején számos kollégám akadt, aki szívesen mutatta az ágy alatt fekvő fegyverét: elvégre az ember soha nem tudja, milyen idők jönnek. Nincs kimutatás arról, hogy az országban hány fegyver van a polgárok kezében, viszont megkockáztatnám: túl sok. A modern fegyverek megérkezésével nagyon könnyen és gyakran torkollik fegyveres harcba egy személyek/törzsek közötti nézeteltérés, ami egyértelműen növeli a népcsoportok közötti feszültséget, és nem segíti elő a „nemzet építését”.

A politikai színterén egyelőre csak három párt létezik a világ legfiatalabb államában. Jelenleg a Dél-Szudániak Felszabadító Hadserege (SPLA) politikai szárnya, a Dél-Szudániak Felszabadító Mozgalma (SPLM) van kormányon, amely könnyen nyerte az eddigi választásokat: a 170 parlamenti mandátumból jelenleg 159-et tud magáénak. Ez nem számít „akrobatikus” politikai mutatványnak, mert elég nehéz egy győztes hadsereg politikai szárnyának elveszíteni az első választásokat. Viszont a valódi kérdés az, hogy az SPLM képes-e valódi politikai párttá válni, vagy inkább hű marad az eredeti autokratikus stílushoz és katonai gondolkodásmódhoz. A 2010-es választások idején az SPLM politikai ellenfelei letartóztatásokra, erőszakra és megfélemlítésre is panaszkodtak, de a választásokat a nemzetközi közösség demokratikusnak nyilvánította. Annak ellenére, hogy az SPLM egyre inkább hozzászokik a domináns szerephez és talán az egypártrendszerhez is, a nyugati adományozó közösség (ENSZ, EU, az Egyesült Államok) jelentős pénzösszegeket fektet Dél-Szudánba. Ez nem feltétlenül negatív dolog, viszont nem ártana az ilyen jellegű segélyekhez feltételeket kötni, és ily módon a nemzetközi közösség nem lenne felelős egy potenciális egypártrendszer kialakulásáért.

A fiatal állam ütőkártyái

A fent említett „rossz kártyák” ellenére Dél-Szudánnak van két aduásza is, csak persze ezeket tudnia kell jól kihasználni. Az egyik a nemzetközi közösség, míg a másik az olaj. A nemzetközi közösség szinte már a kezdetektől fogva támogatta a déliek függetlenségi harcát. Meglepőnek tűnik, de Norvégia és az ottani szervezetek voltak az elsők, amelyek humanitárius segélyt nyújtottak a délieknek. Az Egyesült Államok a Bush-adminisztráció alatt egyértelmű politikai álláspontra helyezkedett, és támogatta a déliek függetlenségi törekvéseit, míg az EU és az ENSZ is az új állam létrehozása mellett foglalt állást. És persze itt nemcsak politikai támogatásról van szó, hanem pénzügyiről is. A 2005-ös békeszerződés aláírása óta Dél-Szudán több mint 4 billió dollár nemzetközi segélyben részesült, amit nagyrészt az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Hollandia és Norvégia nyújtott. Az intézményes pénzügyi támogatás mellett több mint 100 humanitárius szervezet tevékenykedik délen, amelyek néha a kormány munkáját is elvégzik: kutakat és utakat építenek, földművelési projekteket kezdenek, az állam alapvető struktúráit próbáljak megteremteni. Ezek a szervezetek általában dél-szudáni cégekkel, szállítókkal próbálnak dolgozni amikor csak lehetséges, és a projektek megvalósítása mellett még számtalan helyi alkalmazott számára biztosítanak megélhetést.

Egy szó mint száz: Dél-Szudán a nemzetközi közösség kedvence, és ez rendkívül fontos tőke, ha a kormánynak sikerül kihasználnia ezt a lehetőséget. Persze ez nemcsak azzal jár, hogy az ország elfogadja a pénzügyi kölcsönöket, és jó szándékot mutat, hanem itt a kulcsszó inkább a pénzügyi átláthatóság és számadási kötelezettség. A korrupció csökkentése és megszüntetése sokkal fejlettebb országok számára is fejfájásnak bizonyul, úgyhogy a dél-szudáni hatóságoknak igazán van tennivalójuk.
A déliek másik ásza az olaj. 1978-ban az amerikai Chevron cég kőolajra bukkant a régióban, viszont ez a felfedezés a kezdetben nem bizonyult áldásnak, sőt hozzájárult a második polgárháború kirobbanásához.

A kitermelés még Dél-Szudán különválása előtt elkezdődött, ami mindkét fél számára anyagilag jövedelmező lépés volt. A Dél-Szudán és Szudán közötti határvonalak a különválás után sem teljesen tisztázottak, főleg ami a legnagyobb olajmezőket rejtő Abiyei régiót illeti. Talán nem meglepő, hogy mindkét fél magának tekinti Abiyeit, és ez gyakran miniháborúkba torkollik. Ettől eltekintve a két Szudán ki van szolgáltatva egymásnak: a legtöbb újonnan felfedezett olajlelőhely délen van, viszont csak Szudán rendelkezik vezetékrendszerrel, amivel az olajat Port Szudán kikötőbe lehet szállítani, és ott szállítóhajókra tölteni. Mindkét fél számára fontos, hogy az olajipar virágozzon, hiszen ez gyarapítja a két államkassza nagy részét. Dél-Szudán 2,3 billió dollárra rúgó 2011-es költségvetése 97 százalékát az olajból származó jövedelmek teszi ki; ha például a két Szudán között háború robbanna, és leállna az olajipar, Dél-Szudán egyszerűen csődbe menne. Csakis a jubai kormánytól függ, hogyan kezeli az olajból származó jövedelmet: létrehoz egy miniszterekből és mágnásokból álló oligarchiát, miközben az ország lakosságának nagy része az éhezés határán tengődik, vagy pedig létesít egy norvég mintára felépített szuverén befektetési alapot, ami hozzájárul ahhoz, hogy a jövedelem megosztódjék a társadalom/lakosság szintjén is. Jelenleg Norvégia az egyetlen olaj- és földgázalapú gazdasági hatalom, amely működő és stabil demokratikus rendszerrel rendelkezik. Tehát Dél-Szudánnak azért kellene küzdenie, hogy létrehozzon egy olyan rendszert, ahol az egész lakosság részesülhet a fekete aranyból származó jövedelemből.

Esély a fejlődésre

Márpedig egy sikeres állam kiépítése nem könynyű vállalkozás, és egyértelmű, hogy az esélyek nem a dél-szudániak oldalán állnak. Az egyetlen út a jubai kormány számára megragadni minden alkalmat a fejlesztésre és a lakosság életszínvonalának emelésére. Más afrikai államokkal szemben Dél-Szudánnak több esélye van, mert a nemzetközi közösség támogatja politikai és pénzügyi szempontból. Egyelőre az olajat Szudánon keresztül kell szállítani, ami nem olcsó megoldás a déliek számára, viszont hosszú távon a nemzetközi partnerek segítségével talán erre is születik megoldást. Emellett Dél-Szudán nagy kiterjedésű, földművelésre alkalmas területekkel rendelkezik, aminek hatékony használata kiemelhetné a vidéki lakosságot a szegénységből. A dél-szudáni diaszpóra is egyre többet fektet be az országba, míg számos, felsőfokú végzettséggel rendelkező volt menekült tér vissza az országba hivatalnoki és miniszteri tisztségek betöltésére.

Egy évet töltöttem Dél-Szudánban, ami életem talán legnehezebb tizenkét hónapja volt. Sátorban laktam, a zuhanyt egy vödör és egy csupor helyettesítette. Naponta 10-12 órát dolgoztam rendkívül nehéz és nem éppen biztonságos körülmények között. Kalandban is volt részem bőven: többször csöppentem lövöldözés kellős közepébe, egyszer letartóztattak, kollégákat kellett forró helyzetekből kimenteni, hogy csak néhányat említsek. Mindezek ellenére nagyon szerettem ott lenni, és nagyon tetszett a déliek életvágya és elhatározása, hogy a dolgokat jobbra lehet fordítani. Holott a polgárháború minden családra lesújtott: szinte mindenki elveszített egy férjet, feleséget, szülőt vagy gyereket. Megható volt, hogy mindezek ellenére a déliek képesek tervezni, és pozitívan gondolkodni a jövőről. Néhány évtizedes polgárháború után új „harc” vár rájuk. Viszont ez a harc sokkal hosszabb és talán nehezebb is lesz, mint a fegyverrel vívott küzdelem. A tét most nem egy független Dél-Szudán, hanem egy jól működő és fejlődő ország megteremtése. Sok szerencsét kívánunk Dél-Szudánnak ebben a monumentális országépítő vállalkozásban, és ahogy délen mondják: „Oye, South Sudan, Oye!”.

Bartis Ervin