Dávid pénzt keres

Kisfiú még, bár van vagy tizennégy, szomorú kor ez, anyu csomagolja még a tízórait, ő írja a napi programot, tán még a csajozásban is besegít, s hogy teljes legyen az alázás, angolórán is egyfolytában fontoskodik. (Igazából azt lesi, hogy nem fűvel vagy csúnya szavakkal traktálom-e a gyermeket.)
Mikor kimegy kicsit, persze megtanítom Dávidnak a pinát meg a közösülés minden fondorlatos angol nyelvű megfelelőjét, amelyet pattanásos tanítványom lihegő vihogással és fészkelődéssel honorál. Osztom az észt, felsőbbrendűnek érzem magam, összefüggésekre világítok rá, szóvicceket és sikamlós célzásokat eresztek meg, szóval aljas és galád módon csillogok és felvágok egy tizennégy éves kölyök előtt, amiért szerintem a pokolban külön húszévi rotyogás lesz a részem, s közben Dávid-korú kamaszok első hátborzongató kalandját kell hallgatnom a cigarettával vagy az első korty sörrel, amitől reggelig hánytam, bazeg.
Dávid is mesél, bárgyú dolgokat, ám amikor a mama bejön, elhallgat, átváltunk angolra, könnyedén megy, mint mondtam, ügyes a gyermek, nincs is szüksége ezekre az órákra, de mivel a mama azt hiszi, hogy van, és ezért messze a piaci ár felett hajlandó fizetni, hülye volnék ezt a tudomására hozni. Így óra végén mindig azt mondom, hogy még egy kis szintentartásra szükség van, jutalmul jövő héten is kapok egy ötezrest azért, amiért meghallgatom Dávid első fűszívási élményének hiteles történetét.
A múlt héten esett meg először, hogy az anyuka nem volt otthon, sürgős dolga akadt, biztosan nehéz szívvel hagyott magunkra minket, szelleme a szobában lebegett, Dávidnak a lelkére kötötte, hogy tanuljunk, satöbbi, satöbbi, fiacskám, itt van ez a tízezres, fizess a tanár úrnak óra végén ügyesen egy ötöst belőle, tedd el, vigyázz rá, satöbbi, satöbbi.
Fesztelen hangulatú óra volt, Dávidunk éppenhogy meg nem tömött nekem egy hasisos pipát, tanultunk is egy kicsit, mert a mama bármelyik pillanatban jöhetett, ezt tudtuk mindketten.
És elérkezett az óra vége, és mondá Dávid, hogy akkor ő kifizet, tízezrese van, tudok-e visszaadni. Mondom, igaz, hogy kurva gazdag vagyok, s tékápé egy princ álruhában, de éppenséggel nem szokok ötezer készpénzt magamnál hordani, mert ilyen vagyok, utálom fitogtatni a vagyont, egyszóval nem tudok visszaadni. Sebaj, mondja, ideadja a tízezrest, s majd a jövő héten letanítom.
Bár nem vagyok híve az előre kifizetett munkának, amely után büdös maga a konkrét munka, ezennel belementem, mert már elegem volt a kis kamasz taknyos élményeiből, gondoltam, megiszom egy sört egy rendes férfi baráttal, s beszélgetünk nőkről meg irodalomról, ahogy az szokás. Szóval Dávid benyúlt a bukszájába, hogy ideadja a tízezrest, de az ott nem volt. Rémülten letette a bukszát az asztal sarkára, amely mellett jómagam álldogáltam, és berohant a szobába megkeresni a pénzt, mert hátha otthagyta. A falat néztem, a bukszára nem is pillantottam, nehogy. Közben hallom a gyermek hangját, ahogy azt motyogja, jaj, anyám megöl. Rémülten kirohan a szobájából, meglátja a bukszát, meg engem a buksza mellett, gyanú suhan át az arcán, de elhessegeti, s a nappalit kezdi feltúrni, hátha ott a pénz, ott tartottuk az órát ugyanis. Két feltúrás között kirohan, immár komoly gyanakvással a képén, s zsebrevágja a bukszát. Jézusom, gondolom, ez most azt hiszi, hogy elloptam a pénzt. Oda a nagy barátság, bár sosem barátkoztam volna a tanárral, most anya letépi a fejem, satöbbi, satöbbi. Azt se tudom, mit mondjak, erre persze megszólalok, hagyjad, mondom neki, majd jövő héten kifizetitek (az utólag kifizetett munkát imádom, a melókeserv már elszállt, a zsé viszont frissen és üdén melengeti a zsebet), ne keresd, mennem kell.
Aha, látom a gyermek arcán, s tudom, hogy hiba volt ezt mondanom, szóval kivette a bukszámból a pénzt, s most minél hamarabb menni akar, ne, várj csak, mondja, mindjárt megkerül, teszi hozzá sokat sejtetően nézve, a fenébe, gondolom, segítek keresni, ajánlom fel, a hátamon folyik a víz, hogy egy feledékeny kamasz miatt a lopás gyanújába keveredjek, elképesztő… Nem sok meggyőződéssel turkálok, de látom Dávidon, hogy félni kezd, nehogy most a szép nippeket is ellopjam a vitrinből, mert ölt már kevesebbért is embert az anyja, abbahagyom hát a turkálást, állok, Dávid fel-alá rohangál, többször is rémülten kipakolja a bukszáját, közben rám néz, hol könyörgően, hogy ugyan adjam már vissza, nem mondja meg anyucinak, hol meg fenyegetően, hogy adjam már vissza, mert különben megmondja anyucinak.
Azt sem tudom, mit csináljak, a helyzet már leírhatatlanul kínos, amikor az idióta kölyke felfedezi a pénzt a szekrény sarkán, ahova bárgyún letette, miután az anyja odaadta, lelkesen jön felém, szemében a megbocsátás és bocsánatkérés, legszívesebben lenyomnám a torkán, s utána szétrúgnám a tökét, de ehelyett persze nem tudok visszaadni, megkapom mind a tízet, a jövő héten megint mehetek, de legalább nem lesz pénzkeresés.