Darvasi László: számomra nem gond a műfaji csapongás

– A szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán diplomázott, előbb tanított, majd újságíróként helyezkedett el. A szépírói ambíció jelentkezett előbb, vagy ezt az újságírás hozta magával?
– Már főiskolásként megjelentek verseim különböző folyóiratokban, a Jelenkorban és a Kortársban publikáltam, s a verseskötetem anyaga hamar összeállt. Néhány év tanítás után hívtak a szegedi Délmagyarországhoz újságírónak. Nem sokat gondolkodtam, csábított a szabadabb élet, mert bármennyire is szerettem az iskolát, a tanítás erősen szabályozott hétköznapokat kívánt.

A napilapnál gyorsan és viszonylag precízen kellett fogalmazni, és a fogalmazás napi gyakorlata felszabadította bennem a mesélőt, tulajdonképpen ekkor kezdtem el igazán prózát írni. Jöttek a novellák, szépen sorban. És rájöttem, hogy inkább prózát érdemes írnom, vagy talán nem is rájöttem, hanem elragadott az az epikai erő, amire azóta is gyakran rácsodálkozom.

– Csupán pályafutása elején írt verseket, majd számos novelláskötetet és immár két regényt adott ki. Nem tervezi, hogy később ismét jelentkezik versekkel?
– Elképzelhető, ha már nagyon öreg leszek és szenilis, akkor újra verseket fogok írni, és majd jó hangosan és dühösen követelem, hogy adják ki őket. De egyelőre tisztában vagyok vele, hogy a próza az én világom. Illetve rendszeres kirándulást teszek a színpad felé.

– Többször nyilatkozta, hogy több íráson szokott dolgozni egyszerre: novellákon, regényen és akár drámán is. Emellett rendszeresen ír tárcákat a Délmagyarországnak és az Élet és Irodalomnak, amelynek főmunkatársa. Mennyire könnyű az átállás egyik műfajról a másikra?
– Húsz éve így dolgozom. Voltaképpen napról napra. Számomra a műfaji csapongás nem okoz problémát. Sőt ha sikerül egy tárcát megírnom, egy kis történetet fölvillantanom, és elégedett is vagyok vele, akkor nagyobb kedvvel térek vissza az aktuális főmunkához is, legyen az regény, novella vagy dráma. Például egy regény mondatainak szövögetése közben nagyon el lehet fáradni. De ha a regény teréből, mondatrendjéből, ritmusából kilépek, és elkalandozok, mondjuk egy dráma szabad beszédet idéző világába, az üdítő és pihentető. Nem könnyebb, csak más. Hús után saláta.

Aztán tészta. Aztán főzelék. És megint hús. Aki tudja, variálja, nem? Én örülök annak, hogy sokfélét csinálhatok, szeretek írni és sok műfajban mozogni; amihez viszont nem értek, mint például a vers, azzal nem foglalkozom.

– Ön szerint az írók közül sokan „lesajnálják” a tárca műfaját, ennek ellenére mégis nagyon kedveli, Szív Ernő néven már a harmadik, válogatott tárcákból álló kötetét adta ki. Mennyi idejét veszi el a tárcaírás és egyáltalán a sajtó?
– Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen ha a tárcákat is irodalmi alkotásnak tekintjük – és én annak tekintem –, akkor kizárólag az írásaimból, az irodalomból élek. Ez egy kegyelmi állapot, és kevés írónak adatik meg Magyarországon; ráadásul nem tartozom azok közé, akik nagy példányszámban adják el a könyveiket. Hogy mennyi időm marad a tárca után, nyilván tőlem függ. Általában heti három tárca a penzum.

Tudd, mit akarsz írni, és gyorsan karistold le. Ez a fő szabály. A tárca nem bírja a szöszölést, a javítgatást, beledöglik szegény. A tárca kis élvezet és gyors halál, gyufaszál villanása az adott lapszámban, már el is hamvadt. Tudjuk, a tárca alatt kihűl a kávé. Ennyi, nem több. Egy regény mondataival viszont rengeteget bajlódom, előfordul, hogy hússzor is átírok egy mondatot. És aztán kihúzom.

– Szív Ernő a kitárulkozó, nyitott Darvasi László, vagy éppen Szív Ernő a szerepjátszás?
– Szívesebben mondanám, hogy Szív Ernő az, aki. Bocsánat. Annak idején, mikor kitaláltam őt, és ezen a néven kezdtem tárcákat közölni, arra gondoltam, jó lenne valami finomat, érzelmeset, fanyart, egyáltalán: irodalmit visszacsempészni a hírlapírás tradicionális ethoszából. Szív Ernő a másik, mondhatnám, hogy a közösségibb énem.

Hanem erre Darvasi horgadna föl, hogy hiszen ő sem kevésbé közösségi, ahogyan ő néz a világra a művein keresztül! Hát inkább azt mondanám, Szív Ernő a hétköznapibb tekintetem, a hétköznapibb érzéseim, a személyesebb esendőségem, a személyesebb haragom, örömöm képviselője. Azt hiszi, mindent meg lehet írni. Darvasi nem hiszi ezt. De az biztos, hogy ők ketten ugyanaddig élnek, Szív nem hal meg hamarabb, mint Darvasi. Legalábbis így tervezik.

– A Virágzabálók című új regényének – mellyel idén kiérdemelte a Rotary Irodalmi Díjat – nagy terjedelme és bonyolult cselekménye arra enged következtetni, hogy nem találta ki előre a teljes történetet, hanem írás közben derültek ki az újabb részletek. Így van ez például a novellák esetében is?
– Igen, ama szerzők közé tartozom, akik nem feltétlenül találják ki előre a cselekményt. Általában homályosan látom a történet egészét, vagy éppen csak a kezdetét, és aztán írás közben derül fény a részletekre, a fordulatokra, sokszor még a novellákban is. Szépen kibontja magát az anyag. De azért a rövidebb írásokban sincs mindig így. Előfordul, hogy egy történet egészében fénylik fel, és amikor leírom, már alig kell módosítanom.

– A Virágzabálókon hat évig dolgozott. Csak a regény megírása tartott eddig, vagy ebben a hatéves munkában a dokumentáció is benne volt?
– Mindennel együtt tartott hat évig a munka. Persze akadnak olyan képek, amelyeket már jóval korábban dédelgettem, csak még nem használtam fel őket. A mű fő motívuma a nagy szegedi árvíz. Főként ez a rémületes és lenyűgöző katasztrófa érdekelt, emiatt választottam ezt a kort. Az árvízről rengeteg információt gyűjtöttem, sokat olvastam róla, s az esemény keretbe zár egy sokszálú és terjedelmes családi, illetve több mitologikus történetet, melyekben magyarok, szerbek, zsidók, németek, cigányok és mindenféle ködfigurák szerepelnek. A regény megírása és a dokumentáció többnyire párhuzamosan zajlott.

– Csak az árvíz miatt választotta Szegedet a cselekmény színhelyéül?
– Én Szegeden éltem csaknem húsz évig, és egy kicsit megismertem a város lelkét és a történetét. Szeged a regény idejében virágzó multikulturális helyiség volt, mondjuk, nem éppen csinos, viszont egyszerre volt szabad, felvilágosult, illetve kicsinyes, szellemileg zsugori. Ez egy izgalmas alaphelyzet. Érdekes volt végigtanulmányozni egy ekkora korszakot, a ’48-as forradalom előtti eseményeket, a forradalmat, amit rendszerváltásként is fel lehet fogni, vagy a császári titkosszolgálat kiépülését és működését. A munka egyszerre volt izgalmas és egyszersmind kiábrándító, hogy a történelem mennyire ismétli önmagát.

– Az utóbbi időben nagy sajtóvita folyt azokról az írókról, akikről kiderült, hogy a kommunizmus alatt jelentettek a titkosszolgálatnak. Az erdélyiek közül Szilágyi Domokost vagy Lászlóffy Aladárt említhetnénk, a magyarországiak közül pedig éppen ön említette Tar Sándor esetét kolozsvári felolvasóestje alkalmával. A Virágzabálók egyik szereplője, Kigl, a Szegedi Híradó című újság szerkesztője is besúgó, aki a ’48-as forradalom utáni bécsi titkosszolgálatnak jelent. Kigl egy belső monológban az ügynöki tevékenységét próbálja (önmaga előtt) magyarázni. A kommunizmus besúgóinak helyzetét próbálta ezzel a résszel árnyalni?
– Nem fűtött aktualizáló késztetés, amikor egy besúgót választottam a regény egyik fontos figurájává. Egy nyomorult alak esete, aki jellemhibás, akit féltékenység, irigység fűt, vagy akit nagyon megijesztettek, és emiatt jelent, nem tölt el feltétlen dramaturgiai izgalommal. Az én besúgóm nagyszabású filozófiai, esztétikai rendszert épít fel, s ennek a nevében teszi, amit tesz. Látszólag, persze. Ő stílusos akar lenni. A romlásban is szépen akar élni, szépen akar elárulni, ha már az árulásra késztetik.

Ő védi – és a maga szempontjából valóban védi – azokat, akiket besúg. Nem tudhatom, hogy azok az írók, akik a szocializmus alatt besúgókká váltak, miféle nyomásnak engedelmeskedtek, és aztán hogyan dolgozták fel a helyzetet. Tar Sándor speciel úgy dolgozta fel, hogy nagyon nagy, jelentős prózát írt. És belehalt. Nem is azt mondom, hogy nem kell bizonyos helyzetekben határozottnak lenni, igent mondani, és nemet mondani, de az esetek többségében érdemes a helyzeteket a maguk bonyolultságában kezelni és árnyalni. A moralisták arra valók, hogy megmondják, mi az igen és mi a nem, az irodalom pedig arra, hogy a részletekkel bajlódjék.

– Min dolgozik jelenleg?
– Tárcákat írok folyamatosan, novellákat írok folyamatosan, színdarabokat írok folyamatosan és talán dolgozom egy regényen is.

– A regényről elárulna valamit?
– Korai lenne. Még néhány tucatszor úgyis át kell írnom.