Czárán Gyula, a magyar turizmus apostola

Tanulmányait az Aradi Minorita Gimnáziumban folytatta 1866-ig, amikor is édesapja átíratta német szóra a pozsonyi gimnázium 8. osztályába. Ekkor már beszélte a latin és német nyelvet is. Kitartása és szorgalma folytán kitűnően érettségizett 1867-ben. Apja akaratának engedve lemond az általa kedvelt mérnökségről, és jogászi pályára iratkozik a budapesti egyetemen. Itt, üres óráiban könnyedén elsajátította a francia és olasz nyelvet. A kor követelményeinek megfelelően, de leginkább apja további unszolására Bécsben folytatja jogi tanulmányait. Második szigorlatát már nem sikerült letennie, mert súlyos hólyagos himlője és tüdőgyulladása után, betegeskedő apja határozott kérésére kénytelen volt 1871-ben visszatérni Seprősre.

Feltárul a táj
Kényszerű gazdálkodásából Czárán egyre gyakrabban menekült a Béli-hegyekbe. Itt kereste fel 1880-ban a Meziádi-cseppkőbarlangot, amelyben elsőnek tárt fel és térképezett fel három szintet. Közben bejárta Olaszországot, Németországot, Ausztriát, járt a Francia-Alpokban, a Magas-Tátrában, és Erdélyt is beutazta. Édesapja halála után (1890. jan. 11.) bérbe adta az örökölt seprősi birtokot, és annak jövedelmeit a továbbiakban a Béli- és a Bihar-hegység feltárására, illetve turistautak építésére fordította. Tíz évre kibérelte és berendezte Menyházán a Paradeiszer-villát, és kiépíttette a fürdő körüli kirándulóutakat. A Déznai várromokhoz saját költségén utat készíttetett, de figyelme fokozatosan az akkor még igen rusztikus Biharfüredre irányult.
Hetekig tartó bolyongásai és jegyzetelései közepette találkozott és kötött egy életre szóló barátságot Pethő Gyulával, a Magyar Földtani Intézet geológusával, akitől nagyon sokat tanult. Tudásszomja ösztönzése 1892-ben, 45 éves korában rendkívüli hallgatóként beiratkozott a Selmeczbányai Erdészeti és Bányászati Főiskolára. Az itt töltött három esztendő alatt megérett benne az elhatározás, hogy hátralevő életét bihari kutatásainak szenteli.
1895 novemberében a Magyarhoni Földrajzi Társaság rendes tagjává választotta Czárán Gyulát, aki ugyanakkor a kolozsvári székhelyű Erdélyi Kárpát-Egyesületbe is beiratkozott. Ettől kezdve minden nagylélegzetű turisztikai munkáját az EKE égisze alatt végezte, annak ellenére, hogy a nem csekély költségeket leginkább saját maga fedezte, és feltárásai már korábbi keletűek voltak. Beiratkozása után tevékenysége nagy lendületet adott az EKE Biharban folyó tevékenységének. Czárán azonban más turisztikai célkitűzések mellett is bábáskodott, így 1897 augusztusában részt vett ama bizottság munkájában, amely felavatta és átvette a Rekiceli (Rãchiþele) vízeséshez épített utat. 1897 végén aprólékosan bejárta és elkészítette a vízesést is érintő Próba körutat, amely csokorba fogta a vidék legszebb látványosságait: kilátókat, sziklákat és vízeséseket. Az útvonal hivatalos átadására 1901-ben került sor.
Czárán 1898. július 17–18–19-ére hirdette meg az első kirándulást a három hónapi munkával készült Szamosbazár körútra, a Meleg-Szamos forrásvidékére. A munkálatok folytatására és a Szamosbazár teljes feltárására az EKE még 1899-ben 400 forintot szavazott meg, és felkérte Czárán Gyulát, hogy ezen összeg erejéig a munkálatokat kezdje meg, és vezesse le. Ez az alkotás tizenkét emberének három hónapi kemény, megfeszített munkájába, s nem kevés anyagi erőfeszítésbe került. Az ünnepélyes átadásra 1900. július 7–10. között került sor egy huszonhárom fős társas kirándulás alkalmával. Az EKE műszaki bizottságát anynyira lenyűgözte az elvégzett munka minősége és eredménye, hogy az 1900. július 15-i közgyűlésen javasolták Czárán Gyula tiszteletbeli taggá választását. Érdemes hosszabban idézni a javaslat írásos indoklásából, amelyben Meltskó Frigyes, a műszaki bizottság elnöke, valamint M. Kovács Géza bizottsági jegyző a következőket hangsúlyozta: „A Szamos forrásvidékét Czárán Gyula teljesen és mintaszerűleg feltárta. Készíttetett 8 kilométer hosszú gyalogjárót, sok helyen lépcsőkkel, hídakkal, folyosókkal, erkélyekkel. Épített a barlanghoz karfás bejárókat, a sziklahasadékokhoz nagyarányú lépcsőzeteket, terrászokat. Az egész körutat továbbá jelzőtáblákkal és színes jelzésekkel látta el. Tehát Czárán Gyula e szép vidék feltárását oly módon vitte keresztül, hogy az egyesület által megszavazott 400 forinton felül a sajátjából ezreket költött (...). Czárán Gyula nemcsak a Szamos forrásvidékének feltárásában szerzett el nem enyésző, kiváló érdemeket, hanem azért is, mert mint egyesületünknek tagja, a legnagyobb érdeklődéssel és valóban ideális szeretettel karolta föl a magyar turistaság elhanyagolt ügyét. Az ő munkássága immár akkora, hogy egymaga egész turistaegyesületet képvisel, és annak áldásos és közhasznú munkáját egyedül végzi”.

Galbina, a nagy szerelem
Czárán 1901-ben fejezte be, és június 29-én adta át a Galbina felső medencéjében kiépített és robbantott körutat, melyet élete végéig folyamatosan alakítgatott, bővített. Ez a számára legkedvesebb munkálat élete végéig kísértette, vissza-vissza kényszerítette további finomításokra. A nehéz terepviszonyok miatt addig megközelíthetetlen térséget Czárán és emberei szakszerű robbantásokkal, csákánnyal, lapáttal, hidakkal olyan földi paradicsommá alakították, amely mai, megtépázott állapotában is egyik gyöngyszeme a Bihar-hegység turistaútvonalainak.
1902-ben készült el a Csodavár körút, 1903-ban pedig megjelent Biharfüred turistaútjait ismertető könyvecskéje Kalauz Biharfüredi Kirándulásokra címmel. 1903. május 1-jén felavatták Réven a körútját, novemberben pedig robbantásokkal megnyitotta az addig ismeretlen Révi-barlang bejáratát. Rézbánya környéki feltárómunkája eredményeképpen, 1904. július 15–16–17-én felavathatták az úgynevezett hármas, azaz alsó, középső és felső körútjait. Ezek fogták csokorba a Fekete-Körös forráságainak legszebb vízeséseit, barlangjait és kilátópontjait. Ebben az évben tárta fel és mutatta be a turistáknak a Szegyesd-völgyi Magura-barlangot. 1904. október 2-án bejelentették, hogy elkészült a Túri-hasadék Szent László körútja. 1905 tavaszán pedig ismét a Galbinába vonult útépítőkkel, ácsokkal, bányászokkal és kovácsokkal, hogy beteljesítse terveit. Ez év szeptemberében bejárta Remec környékét, feltárta a Kissebes három vízesését, és októberben kisebb csoportnak be is mutatta legújabb körútját. Ez volt utolsó társas kirándulása.
A Czárán által feltárt Bihar-hegység régebben elérhetetlen, fában gazdag erdőségeibe a fakitermelő vállalkozók is eljutottak. Az első, és egyben legnagyobb pusztítást 1905-ben, a galbinai térségben végezték, teljesen megváltoztatva a táj arculatát. „Gyenge a toll ahhoz, hogy hűségesen írja le azt a nagy fájdalmat, amelyet akkor érzett Czárán, amikor az ő mesteri alkotását, egykori küzdelmes harcterét: a Galbinát minden szépségétől megfosztva találta. A szinpompás vidék oly siralmas állapotban volt, mintha csak mesebeli óriások tapodták volna le. Czárán magába roskadt (...). Feldúlt lelkiállapotban, porig sújtva távozott az ő Galbinájától, nem is gondolva arra, hogy azt már soha többé nem látja viszont” – írja Záray Jenő, az EKE aradi osztályának elnöke A természetjárás apostola című, 1937-ben megjelent könyvében.

Az életút vége
A galbinai erdőirtások és -pusztítások okozta lelki nyomás alatt tért haza Menyházára, de saját szavaival élve: „Nekem bizony úgy látszik nem nagyon jól fog az új év beállítani. Már régebb idő óta fejlődő szívbajom most az ősszel, különösen az utolsó időben úgy látszik nagy haladást tett.” A Magyarországi Kárpát-Egyesület rendes tagja, a Magyarhoni Földrajzi Társulat rendes tagja, az Erdélyi Kárpát-Egyesület tiszteletbeli tagja 1906. január 5-én délután elhunyt. Január 8-án temették el, kívánsága szerint egyszerű tölgyfa koporsóban, ott, ahol a halál utolérte. Ravatala mellett nemcsak rokonai, barátai, turistatársai álltak, hanem azoknak a környékbeli román falvaknak a leányai és fiai, akik eleinte különc viselete, lépéseket számláló állandó mormogása, napbarnította arca és torzonborz frizurája miatt hegyi manónak nézték, félve futottak előle, kutyákat uszítottak rá fenn a hegyekben. Hamar híre ment azonban, hogy Czárán Gyula vállalkozásra buzdította a helybeli parasztokat. Kölcsöneket adott azoknak, akik vállalták, hogy a megvásárolt lovakkal a turisták rendelkezésére állnak, és visszafizetik a hiteleket. Emberismeretét és megbecsülését mi sem igazolja jobban, mint az, hogy egy adósa sem akadt. Természetszereteténél talán az egyszerű emberek iránti szeretete lehetett nagyobb, mert saját vagyoni helyzetéből kiindulva le tudta vonni a megfelelő következtetéseket is: „...nagyon sokan vannak – akikre nézve ügyünk nem a mulatság, a szórakozás, az örömök, a pihenés, üdülés ügye –, hanem a mindennapi kenyér komoly, nehéz életkérdése. E szegény nép számára kell új segélyforrásokat nyitnunk, hogy nyomorából kiemeljük.”
A vidék szegény népe iránti szeretetének és megbecsülésének ékes bizonyítéka, hogy nagyszámú előkelő rokonain és tisztelőin kívül tömegesen jelentek meg a környék és a közeli falvak román nemzetiségű lakosai. Díszes koszorúikkal és virágcsokraikkal a falu legényei és leányai festői sorfalat álltak az elhunyt villájában elhelyezett egyszerű, fenyőlombokkal borított, tölgyfa koporsó körül. A mócok népe Czárán Gyulát „Onceasa hercegének” kijáró pompával kísérte utolsó útjára.

Egri Ferenc Czárán Gyula, a bihari természetjárás atyja című munkája (Miskolc, 2006) alapján összeállította: Fall Sándor