Csehszlovákia 1968 – fegyverek és taktikák

1968 januárjában a párt főtitkári tisztségét Antonín Novotnyttól a reformer Alexander Dubcek vette át, aki abból a megfontolásból látott hozzá a párt és a rendszer átalakításához, hogy sikerüljön úrrá lennie a lakosság körében egyre inkább elharapózó, tüntetéseken is kifejezésre juttatott elégedetlenségeken. A reformkísérletek közé tartozott például a sajtócenzúra eltörlése – amit a prágai tavasz legnagyobb vívmányaként tartanak számon –, de nem kevésbé volt fontos és figyelemre méltó az igazságtalan perek beszüntetése, a politikai elítéltek szabadlábra helyezése, és a külföldi utazások korábbi korlátozásának enyhítése sem. Mindez a reformfolyamat tulajdonképpen a CSKP-n belül zajló, és a reformisták felülkerekedését eredményező hatalmi harcból indult ki, a sikeres folyamatot pedig alapvetően segítette, hogy a párt hegemóniáját széles körben nem ellenző, de az addig a legalapvetőbb emberi és szabadságjogokat nem élvező csehszlovákiai társadalom is azonnal pozitívan reagált. Főleg olyan körülmények között, hogy a szabaddá vált sajtó a „reform-kommunisták” mellé állva jelentősen befolyásolta a közhangulatot.

Ez a folyamat olyan mozgást eredményezett a társadalomban, amelyet Moszkva sem nézett jó szemmel. Hiszen Nyikita Szergejevics Hruscsov 1964-beli félreállítása nyomán a szovjetunióbeli – és közép-kelet európai csatlós államokbeli – reformoknak vége szakadt, Moszkvában pedig az éppenséggel e folyamattal ellentétes, úgynevezett resztalinizációs vonalat képviselő Leonyid Brezsnyev került hatalomra.

A Brezsnyev vezette szovjet pártvezetés az 1956-os magyarországi példából pontosan tudta, hogy a szabad sajtó a társadalmi cselekvés előtt zsilipeket képes megnyitni, ennek nyomán pedig olyan – addig elfojtott – erők szabadulhatnak fel, amelyeket később nehéz, vagy éppenséggel lehetetlen a kommunista vezetés felfogása szerinti ellenőrzés alatt tartani. Moszkva szemszögéből a geopolitikai tényezők is ugyanilyen fontosak voltak, hiszen Csehszlovákia közvetlen szomszédja volt „az imperialista” Nyugatnak, a csehszlovákiai rendszerváltás esetén pedig a NATO keleti kommunista blokkba való beékelődésére is számítottak a szovjetek. Következésképpen Csehszlovákia megszállásával Moszkva megoldottnak látta az ott állomásozó csapatai révén a terület ellenőrzését.

Agresszorok

Ilyen előzmények és körülmények vezettek Csehszlovákia 1968. augusztus 21-i megszállásához. Bár cseh történészek szerint Leonyid Brezsnyev inkább a politikai megoldást látta volna kivitelezhetőnek – és emiatt egy ideig kivárt –, a szovjet hadsereg és az állambiztonság vezetése nyomására maga is katonai beavatkozást támogatva 1968. március 23-án kiadta a parancsot: a szovjet hadvezetés készüljön fel egy várható katonai akcióra. A korabeli kommunista propaganda testvéri segítségnyújtásnak nevezte a Varsói Szerződés öt tagállama – Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Német Demokratikus Köztársaság és Bulgária – hadseregeinek az 1968. augusztus 20-án éjfélkor elindított csehszlovákiai bevonulását, de nyilvánvaló, hogy a beavatkozást nem a lakosság támogatását élvező és a beavatkozást egyértelműen katonai megszállásnak nevező prágai vezetés kérte. A szovjet hadsereg által már korábban megszállt Magyarországnak nem volt más választása, mint egy csökkentett, közel tízezer főt számláló hadosztállyal részt venni az agresszióban. Lengyelország három, Bulgária egy gépkocsizó lövészezreddel, az NDK pedig csak névleges erőkkel vonult be Csehszlovákiába.

Puszta kézzel a fegyverek ellen

A beavatkozást apró részleteiben előkészítő szovjet hadvezetést azonban meglepte a csehszlovákiai lakosság és a hadsereg magatartása. A megszállókat ugyanis nem fegyvertűz, hanem kövek, tojások és szidalmak fogadták, a bevonulók pedig huzamosabb ideig sem a lakossággal, sem a helyi, illetve központi hatóságokkal semmilyen kapcsolatot nem tudtak kialakítani. (A szovjetek célja ugyanis az volt, hogy mind a felső állam- és pártvezetésben, mind helyi szinten Moszkva-barát személyekkel cserélik ki a vezetőket.) A csehszlovák államvezetés ugyanis belátta, hogy az egyenlőtlen erők harcában semmilyen esélyük a megszállókkal szemben, tehát passzív ellenállásra szólították fel a lakosságot, a csehszlovák katonáknak pedig parancsba adták: csak akkor használhatnak fegyvert, ha fegyvertűzre kell válaszolniuk.

A lakosság így tüntetésekbe kezdett, nemegyszer puszta kézzel tartottak fogva egy-egy megszálló tankot vagy harckocsit. Pataky Iván hadtörténész szerint a magyar katonák egyetlen alkalommal sem szegeztek fegyvert a lakosságra, és csak Nyitrán, valamint Érsekújváron kellett két alkalommal a levegőbe lőniük figyelmeztetésként. Egyik, 1968. szeptemberi jelentésében Szűcs Ferenc vezérőrnagy meg is fogalmazta, hogy a magyar csapatoknak minél hamarabb el kell hagyniuk Csehszlovákiát, ami október 30-án meg is történt.

Különutas Románia

Alig indult el a Csehszlovákia-ellenes agresszió, Nicolae Ceauşescu, a Román Kommunista Párt (RKP) akkori főtitkára a Központi Bizottság erkélyéről százezer ember előtt jelentette be: „Az öt szocialista ország csapatainak behatolása Csehszlovákiába nagy hiba és súlyos veszély az európai békére, a szocializmus sorsára világszerte. (…) Elképzelhetetlen, hogy egy szocialista állam, hogy szocialista államok megsértsék más állam szabadságát és függetlenségét. Nincs semmilyen igazolás, nem fogadható el semmilyen ok arra, hogy egy pillanatig is elfogadjuk valamely testvéri szocialista állam ügyeibe való katonai beavatkozás gondolatát”, egyben a kommunista „forradalmi mozgalom szégyenteljes mozzanatának” nevezve a beavatkozást.

Ceauşescu álláspontja azonban csalóka volt. Az alig három évvel korábban hatalomra jutott Ceauşescut ugyanis a legkevésbé sem érdekelték a prágai reformtörekvések, a román pártfőtitkár célja ugyanis az volt, hogy a demokrácia szovjet paranccsal szembeszegülő bajnokaként tetszelegve a saját pozícióit erősítse. Ceauşescu okosan használta ki azt, hogy a csehszlovákiai beavatkozáshoz a szovjetek Romániát tulajdonképpen meg sem hívták, mégis úgy állította be a történéseket, hogy ő szegült szembe a szovjet paranccsal. Ez tökéletesen illeszkedett abba a taktikába, amelynek során az 1965-ben hatalomra jutott pártfőtitkár például elődje, Gheorghe Gheorghiu-Dej túlkapásainak az elítélésével, a Dej uralgása idején bebörtönzött, illetve kivégzett kommunista politikusok rehabilitálásával igyekezett politikai tőkét kovácsolva azt a látszatot kelteni, hogy ő a szocialista törvényesség védelmezője, a demokratizálódás ügyvédje és az ártatlanság megtestesítője.

Külpolitikájában Ceauşescu a Titói vonal mintájára arra törekedett, hogy miután a szovjet csapatok 1959-ben elhagyták Romániát, és a szovjet tanácsadók serege is távozott, Moszkvával szemben a lehető legteljesebb függetlenséget teremtsen. A csehszlovákiai reformtörekvésekkel szembeni „szolidarizálás” és a Moszkvában 1964-ben hatalomra jutó keményvonalas Brezsnyev-féle vezetéssel szembeni „ellenállás” kapóra jött a hatalomra éhes Ceauşescunak, aki ezzel a húzásával soha nem tapasztalt népszerűségre tett szert belföldön és Nyugaton egyaránt.

Epilógus

Eddig ismert adatok szerint 108 csehszlovák állampolgár vesztette életét, közel félezren súlyosan, több százan könnyebb sérülést szenvedtek az agresszióban. Arról nincsenek pontos adatok, hogy a megszálló hadseregeknek mekkorák voltak a veszteségei. A beavatkozással sikerült letörni az Alexander Dubcek nevével fémjelzett reformokat, Gustáv Husák új, Moszkva-barát pártfőtitkár által irányított vezetés pedig mintegy 350 ezer embert zárt ki, közel 155 ezren pedig önként léptek ki a csehszlovák kommunista pártból. A prágai tavasz leverését követő politikai diszkrimináció közel kétmillió embert érintett. Nemzetközi politikai vonatkozásban a csehszlovákiai beavatkozás a szovjet vezetés számára is súlyos következményekkel járt, mivel – ha az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után még szükség volt rá – az eszme és a rendszer újólag megbukott, a Szovjetunió pedig végérvényesen ideológiai defenzívába szorult. 1968 csehszlovákiai eseménysorozata az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követően újabb, alighanem végérvényes bizonyítéka volt annak, hogy a szocialista-kommunista rendszer nem újítható meg, az emberarcú szocializmus pedig egyszerű képzelgés.