Csak semmi biztonság!

Tévedés ne essék, nem fogok nosztalgiázó óbégatásba, hogy bezzeg az én időmben! (Legföljebb annyit mondok, hogy jó volt, amikor rossz volt, mert amikor az ember fiatal, akkor minden jó. Vagy legalábbis más.) Nem fogom visszasírni a 60-as, 70-es esztendők iskoláséveit, most is borsódzik a hátam a kukoricaszedésektől, kivonulásoktól, ilyen-olyan gyűlésektől, de… a rendszer (mármint a tanügyi!) jól átlátható volt.

Ha nem is lehetett tudni az első osztály megkezdésekor, hogy tizenegy vagy tizenkét év elteltével hogyan fog befejeződni, de egy-egy cikluson belül változás alig esett. Persze máris hallom az amorfnak is mondható reform híveinek ágálását, miszerint az tespedés volt, semmi mobilitás, dinamizmus és hasonlók. Mentség, mentegetőzés mindig kéznél van.

Csak egyetlen példa: a pillanatnyi, állítólag csúcsképzett miniszternek mi a mindent megújító, forradalmas ötlete? A kilencedik osztályt az általános iskolákhoz csapni. Zseniális! És főleg tökúj! Kb. tíz éve elő-elő kapják ezt az ötletet, arról ugye nem is beszélve, hogy a 80-as években tíz osztály volt a kötelező! Erre nem emlékszik a miniszter úr? Vagy titokban ő is az iskola mellé járkált, mint az államelnök, aki nagy büszkén híresztelte is ezt – éppen egy tanévnyitó alkalmával.

Végső soron mindegy, ki hová és hogyan járt annak idején, a nagy baj az, hogy a mai fiatalság lételemévé vált a bizonytalanság. Hogy tanév elején még fogalmuk sincs, hogyan lesz a befejezéskor, s csak reménykednek, hogy talán júniusban is érvényben lesz egy április–májusi szigorúan kinyilatkoztatott ötlet. (Bár olyan is volt már, hogy éppen az érettségi alatt vált sürgőssé a minisztercsere, s az új seprű azonnal jól sepert: menet közben változtatott a játékszabályokon! Agyrém volt az a 2003-as érettségi!)

Olyan sokszor felpanaszoltam már, hogy rakottabb tájakon hány évre előre lehet tudni a jövő letéteményeseként aposztrofált fejlődő lélek sorsának alakulását, hogy már én magam unom a saját sirámaimat. Visszatérnék inkább a pszichológusnak készülő (vagy akármilyen más szakmát választott) fiatal felnőtt(ek) számára természetessé vált bizonytalansághoz. Igen, ők ebben szocializálódtak, számukra ez a magától értetődő, hogy semmit nem kell komolyan venni, mert két perc múlva úgyis mást fognak mondani. Tenni valamit a megköveteltek érdekében pedig ugyanvalóst botorság. Mert minek, ha…

Ha belegondolok, mint gyomorrontáskor tolulnak fel a közhelyes megállapítások. Nem mondom. Akit egy kicsit is érdekel, mi lesz, mi lehet öt-tíz-húsz év múlva, gondoljon nyugodtan bele. S ha ezek után még van bátorsága, gondoljon arra is, hogy mi lehetne másképp!