Civilizációs visszafejlődés

Túlélni pedig még a lenni létigénél is mélyebben van, mert abban ott van a halálközeliség. De mint annyi mindenből, a túlélésből is lehet pénzt, s így életet nyerni. Egy ismeretterjesztő csatornán szoktak sugározni egy műsort, melyben egy vérbeli túlélő elhagyatott helyeken, vad rengetegekben, mocsarakon, hegyvidéken barangol, felszerelése egyetlen kés, és azt csinálja, ami a neve, és annyit is ér: túlél. Mivel eme írás szerzője korrekt kíván lenni, nem említi az illető nevét. Segítségképpen csak annyit, hogy a neve B betűvel kezdődik és ear Gryllsszel végződik.

Az előrelátó néző, aki minden eshetőséggel számolva (elvégre bárki szenvedhet repülőgép-szerencsétlenséget Dél-Amerika őserdei felett, majd egyetlen túlélőként bolyonghat benne napokig, esetleg hetekig, mire rábukkannak, a többi olyan lehetőségről nem is beszélve, ami magára utalttá, a természet kiszolgáltatottjává teheti a világ bármely táján, ahová ember még nem tette be a lábát), a túlélés egyik világbajnokától kívánja ellesni eme „mesterség” csínját-bínját, nem kell mást tennie, mint bekapcsolni a tévékészüléket és hátradőlni.

Emberünk, az igazi túlélő, az evolúció legtökéletesebb (mellék)terméke pedig fogja a vadászkését, és zoológusokat, botanászokat, geológusokat (és még ki tudja kiket) megszégyenítő lexikális tudását nagylelkűen kiteregetve a tudásszomjhajtott nézők szellemi asztalkájára precízen kezdi ecsetelni, hogy az illető vidéken, ahol a stáb épp forgat, mire kell vigyázni, és mit érdemes keresni.

Rábukkanva egy-egy érdekes növényre, elmagyarázza, hogy annak termése csalogató bár a szemnek, de megenni nem érdemes, mert mérgező, esetleg szárát vagy levélnyelét meglékelve értékes vízhez, esetleg glükózban gazdag nedűhöz juthatunk. Hosszasan magyarázza, hogy egyik-másik növény levelét érdemes fogyasztani, mert energiát ad, hogy bizonyos hajtásokból, indákból, esetleg fakéregből hogyan lehet zsineget, kötelet fonni, melyet felhasználhatunk arra, ami elhagyatottságunkban az egyetlen cél lehet: élelemszerzésre. Emberünkön látszik, hogy jókedvű, szereti, amit csinál, fitt és üde.

Széles karmozdulatokkal, elmélyülten mesél, majd találva egy kígyót, esetleg békát, óriási férget, vagy valamely rovart, bemutatja azt a nézőknek, majd kiselőadását követően a szegény, gyanútlan állat fejét vagy valamely értéktelen vagy veszélyes testrészét leharapva és eltávolítva, élve elfogyasztja azt.

Mindig csodálatba ejt, hogy a munkakerülés ősi ösztöne mi mindenre képes rávenni embereket. Emberünk lehetne a társadalom hasznos tagja, de korán rájött, hogy ahhoz dolgoznia kéne. Bizonyára arra is rájött, hogy ez nem egy jó lépés, mert aki egyszer az életben dolgozni kezd, az minden sanszot eljátszott a meggazdagodásra, így maximum szerényen tengetheti életét, és művelheti azt, amit a legtöbben, és amire a megfelelő szó nem az „élet”, hanem a „lenni”.

Ehelyett az illető műsor sztárja úgy döntött, hogy a túlélésből – mint e kör legalsóbb kategóriája – teremt magának életet. Sétafikál az amúgy gyönyörű tájakon, néha megeszik egy-egy élő állatkát, esetleg bottal agyonüt egy nyulat, majd azt nyárson megsüti, mindezt több millió ember szeme láttára, és mindebből egy rakás pénzt keres. Így is lehet. Attól még nem a kedvenc műsorom.