Circus minimus

Elmentünk a cirkuszba a gyerekekkel. Az egyik városi stadion hátsó udvarába. Kapu nem volt, egy kitörött (kitört) betonkerítés-elem helyén lehetett belépni, illetve átlépni a küszöböt. Húsz centiméternyi beton ott maradt. Átemeltük a babakocsit, kicsit mi is erőművészek voltunk. A sátor láttán mindig is megborzongtam. Egy pillanatig római polgárnak éreztem magam, a Colosseum előtt. Akinek nagyon kellett vizelnie. Nem tudom, mit tett hasonló esetben a római. Én egy kiszolgált és átalakított lakókocsiban oldottam meg a dolgot. A vizelés ára nem volt benne a jegyben. Na ja, a cirkusz, bárhova megy, város a városban. Etikai vakszemmel nézve, az Ántikrisztus antipápai állama. Átvágtunk a belső kapu és a sátornyílás közötti téren. Egzotikus állatszar illatát sodorta felénk a szél. A lovaké kellemes volt, a húsevőké kevésbé. De ki nem szarik manapság? Az állatsereglet egyébként megtekinthető, újabb belépő ellenében. Tehát a circus civis állatkertet is fenntart.

Az emlékezet adott esetben a legkártékonyabb dúvadak egyike. Bizonyos élethelyzetek, események, élmények közepette ott ül az ember vállán, mint Le Fanu majma, és marcangol. Néztem a fiamat: leesett állal, csillogó szemmel bámulta a sorjázó mutatványokat. Örültem, hogy örül. És abban a pillantásban az emlékezet kitépte a kisagyamat. Többé-kevésbé boldog diktatúrakorabeli gyerekkorom szerves része volt a cirkusz. Apámék mindig elvittek. Amikor meg kétévenként elhagyhattuk a komcsi karámot, néhány szomszédos, baráti komcsi karámban teendő tapasztalatcsere céljából, itt-ott ismét elvittek cirkuszba. Láttam a Budapesti Nagycirkusz előadását (ha jól emlékszem, a híres Eötvös-féle zenebohóc-dinasztia egyik tagját vagy követőjét is, in persona). De láttam a Barum cirkusz előadását, meg a Bukaresti Nagycirkuszét. Ez volt a baj. Hogy voltak emlékeim. Szar ügy. A fiamnak nincsenek. Õ boldog volt. A francba. Irigykedtem. Õt nem zavarta, hogy nincs zenekar. Kisvakarcs koromban a zenekar volt az egyik nagy élmény. Egy frászt azért, mert élőben nyomták. Egyetlen dolog számított. A tus! Majd’ összepisáltam magam, amikor tust húztak. A zsigereim is tudták, hogy most valami nagyon veszélyes, tehát izgalmas dolog következik. A minapi produkció egyik számában volt egy emelvény, rajta ide-oda gurulni bármikor kész henger, rajta decka (sic!), rajta két stabilan álló henger, rajta még egy decka, rajta még két álló henger, rajta még egy decka, és rajta a csávó, aki három égő fáklyát dobált fölfele. Eszembe jutott a Karinthy-novella (hülye entellektüál módjára), aztán, hogy mennyire emberi az a csávó ott fent, ahogy idétlenül billeg, és szurkoltam neki, nehogy az istenért leessen. Közben ment a gépzene. Mintha Mici néni sétálgatna a parkban. Sajnáltam a fickót. Tényleg. Aztán jött a bohóc. Labdát dobott oda az első sorban üldögélő gyerekeknek, azok meg visszadobták neki. Közben sípolt. És integetett a karzaton ülő kölköknek. Akiknek nem tudta odadobni. Na ja, kis pénz, nincs labda. Azok ott fent nagyon utálhatták... a nem is tudom, kit-mit. (A második félidőt végigálltam, mert a székemen megjelent egy kislány. A szomszéd apuka el akarta küldeni. A seggfej.) Szóval, a bohóc. Sípolt, tányérokkal, kardokkal, késekkel egyensúlyozott, ilyenek. Nem botladozott. Nem esett el. Nem került a képébe torta. Igazi poszt-fellinis bohóc volt. Levonta a következtetéseket. Megszűnt. És az emlékezet sorra kitépte nemes szerveimet. Nem volt trapéz, se konferanszié, se elefánt, se sok minden más. Voltak persze szép dolgok. Például, hogy minden állatot egy (!) ember idomított, aki hol római (oroszlánok), hol keleti (tevék), hol mácsó (lovak) mezben feszített. Az előadás két cirkusz közös produkciója volt. Lehet, hogy az idomárok nagy részét megették a vadoroszlánok, vadtevék és vadlovak.

A sátor előtti téren volt egy kisvasút. A második félidőből elvesztettünk valamennyit, mert a fiamnak muszáj volt vonatoznia, és sokan így voltak ezzel. Végül egyedül ült be, büszke is volt rá. A bohóc volt a jegyszedő és masiniszta. A vagonokon ott libegett az EU és Magyarország picinyke zászlaja. Magyarországé fejjel lefele. A vonatka robogott körbe-körbe. Mit mondjak. Tust húztam.