Ceauşescu bárdjának mennybemenetele

Hogy a román társadalom meglehetősen széles rétege nehezen felejt, az kiviláglott Mihai Chiţac volt hadseregtábornok múlt heti temetésén is, amikor egykori nomenklaturisták, apparatcsikok egész hada könnyezte meg, méltatta bátor katonaként, hazafiként, sőt államférfiként a diktatúra utolsó, valamint Petre Roman átmeneti kormányának első belügyminiszterét.

Aki Nicolae Ceauşescu meghosszabbított jobbkezeként tűzparancsot adott a katonáknak Temesváron („Majd mutatok én forradalmat ezeknek a gazembereknek!” – üvöltötte a vádirat szerint Chiţac, mielőtt automata fegyverével maga is rálőtt a forradalmárokra.), emiatt 2008-ban 15 év börtönbüntetéssel és lefokozással sújtották. Nem véletlen, hogy a véreskezű temesvári hóhér koporsójára – „érdemei elismeréseként” – az a Mircea Chelaru tábornok, katonai-politikai kalandor helyezte el a román trikolórt, aki 2000-ben amiatt kényszerült lemondani a hadsereg vezérkari főnöki posztjáról, mert hozsannákat zengett Ion Antonescu marsallról, illetve Dobrudzsa és Olténia területi elszakadását vizionálta. Talán éppen ennek betudhatóan vitte később a magyarfaló Nemzeti Egységpárt (PUNR) elnöki tisztségéig.

A letűntnek hitt rezsim iránti hódolat (vájtfülűeknek: omagiu) non plus ultrájának viszont minden kétséget kizáróan a „Kárpátok géniusza” másik hű csatlósának, Adrian Păunescunak a megdicsőíttetése számít. Ép ésszel felfoghatatlan, hogy egész tömegek emlékezetébe miként vonulhatott be a román költészet és közélet feddhetetlen jellemű és erkölcsű Grál-lovagjaként a kommunista diktátorpár egyik leghűségesebb talpnyalója és udvari költője.

Păunescu ötven kötetet megtöltő költeményei között többtucatnyira tehető a népnyúzó Ceauşescut „tisztességes és jó hősnek, egyetlen megmentőnek, géniusznak” nevező hozsanna. Elég, ha csak az 1986 februárjában született Köszönöm című irományt említjük, amelyben a szerző a fejedelmeknek és uralkodóknak kijáró „felséged” titulussal illeti a „nemzet hőn szeretett fiát” az RKP Központi Bizottsága politikai ügyvezető tanácsának ülésén elhangzott „korszakalkotó” beszéde apropóján, és amelyben arról biztosítja a pártfőtitkárt, hogy haláláig „tisztességes” katonája marad.

Nem mellékes, hogy Păunescu nem sokkal azután biztosította behódolásáról a kommunista államfőt, hogy a hatóságok az öt halálos áldozatot követelő ploieşti-i tragédia nyomán betiltották az 1973-ban egyfajta kulturális happening ürügyén útjára indított, valójában viszont az elnyomó államhatalmat dicsőíteni hivatott tömegrendezvényt, a Flacăra kört, amelyen egyébként a szintúgy soviniszta, magyargyűlölő bárd a Ceauşescuéhoz hasonló személyi kultuszt épített fel magának a „farmernemzedék” körében.

Nos, ezt a költőcskét kísérték utolsó útjára és tapsolták meg több ezren november 7-én, amikor katonai tiszteletadás közepette a bukaresti Bellu sírkertben a román irodalom olyan nagyjainak szomszédságában temették el, mint Mihai Eminescu, I. L. Caragiale, George Coşbuc vagy George Călinescu. A Păunescuért könnyeket hullató, emberi és politikusi „nagyságát”, hazafiságát dicsérő gyászolók magatartását és felfogását talán el lehetne intézni anynyival, hogy mentalitásuk megragadt az „aranykorszak” nacionál-kommunista agymosásánál, amelyet útszéli, primitív stílusban ma például az OTV szennycsatorna önt magából.

Az viszont már megmagyarázhatatlan, miként álltak be a Ceauşescu csatlósát ajnározók sorába a bukaresti hír- és kereskedelmi televíziók, amelyek folyamatos brékingnyúzolás közepette járultak koszorúikkal a Költő képzeletbeli szobrához, sőt az egyik hírtévé úgy rótta le kegyeletét, hogy a temetési szertartást felülnézetből közvetítő helikopteréről rózsákat szórt a koporsóra... No de nincs is mit csodálkozni az egyszerű, műveletlen polgárok Păunescu-imádatáról, amikor a poéta-politikus elvtársai, Ion Iliescu, Adrian Năstase és Ilie Sârbu olyan jelzőkkel halmozták el az eltávozottat, mint például „költőóriás, emlékmű, a román nemzeti identitás csalogánya, meg nem értett géniusz, rendíthetetlen hazafi”. Erre kontrázott rá román közéleti személyiségek egész hada, amikor egyenesen a román irodalom istenének, Eminescuhoz hasonló nagyságú költőnek, a román hazafiság fáklyalángjának nevezték Păunescut. Mindezek után csak azon morfondírozunk: vajon milyen jelzők maradtak Iliescu és C. V. Tudor majdani nekrológjához?

Hogy mégsem veszett el minden, az annak köszönhető, hogy a román közéletet és médiát mélységesen átható Păunescu-hisztéria közepette számos neves irodalmár, kritikus, publicista vette magának a bátorságot, és kimondta az igazságot a kommunizmus nacionalista hippijéről. Vagyis azt, hogy Adrian Păunescu embernek és politikusnak egyaránt hitvány volt, költővé pedig attól még nem válik valaki, ha rímbe szedett sorokat ír. Persze nem tagadjuk, akad olyan păunescui szöveg, amellyel azonosulni tudunk. Például azzal az önjellemzéssel, amelyet 1989 decemberében, a forradalom hevében tett, amikor a tüntető tömeg kis híján meglincselte. „Disznó vagyok. Az önök szabad karácsonyának disznója.”
Ars poeticának nem rossz.