Canis homini amicus est

A kijelentés axiomatikus ugyan, de a Köz megelégedése érdekében kezeljük tételként. Az emberiség történetét végigkövetik a nagy állatbarátságok apró históriái. Volt már ló (Caligula), szamár (Apuleius), szarvasmarha (Minósz), elefánt (X. Leó), majom (Aretino), kígyó-béka, talán a rovarokat és egyéb apróvadat kivéve az egész Brehm felvonult. A barátság többnyire érzelmi szálak mentén szövődött, noha bizonyos esetekben egészen szorosra, mondhatni, intimre fonták őket a párkák. Tekintsük ez utóbbi fonódványt mégis kivételnek, bár a zoofília bizonyos korokban egészen nyilvános módon zajlott, ha tetszik, a világ szeme előtt, és csak a Morál diadalát követően száműzetett a perverziók, pornófilmek és irodalom (sic!) alvilágába. Tehát, kizárván az intim, s néhol konkrétan veszedelmes viszonyokat, maradjunk meg a nyavalyatörős polgári közgondolkodás kódexébe felvett viszonyrendszernél. És tegyük fel a kérdést: miért állítható, hogy a nevezett négylábú a nevezett kétlábú legjobb barátja? Nos, a válasz nem is olyan egyszerű. Mert a kutya sem az. Például nincs fából. Táplálni kell. Pénzbe kerül. Hihetetlen, de igaz. Egy tizennégy kilós eb havi étkeztetésére fordított összegből az ember vehet egy garantáltan kínai CD-lejátszót, rádióval! És még öt sörre is marad pénze. Aztán ott van az egészség. Oltások, harapások, törések, mindenféle nyavalya. Megint pénz. Aztán vigyázni kell rá. Mert a kutya harap. Az is, amelyik nem. Póráz, szájkosár, kerítés. Kié a felelősség? A gazdáé, az úré, a főnöké, a góréé, a janié persze. Ja, és akkor is kell valakinek vigyáznia az ebre, amikor a gazda, az úr, a főnök, a góré, a jani elutazik valahova. Szóval, megannyi vesződség, fáradalom, nyűg és még. De van valami, ami miatt a homo sapiens sapiens mégis vállalja az áldozatot. Pontosabban két valami. A morál hiánya és a hűség. Az Emberben ugyanis nincs meg a két attribútum. Egyrészt, ugye, nem tud amorális lenni, és a piócaként rátapadt erkölcs nevében időnként olyanokat csinál, hogy még! Másrészt hűségre is képtelen, az ideig-óráig rajongással eljátszott szerepen túl bár. A kutya viszont lazán veszi mindkét akadályt. Na hát ez van: azt szeretjük a hű ebben, ami belőlünk hiányzik. Úgy hordozzuk magunk mellett, mint erkölcsiségünk és integritásunk megtalált magdeburgi félgömbjét.
És akkor következzen a sztori. Valamelyik nap láttam egy öntapadós felhívást, egy kapura öntapadva. Aszongya: Ivartalanítsd ebed! Adj neki egy esélyt! Valahol mélyen furkált bennem a lelkiösmeret. Kutyám önzetlenül mindent nekem ád, életét is áldozná értem, ha úgy hozná a sors, én pedig, tessék, gátlástalanul kihasználom. Esélyt nem adok neki az esélyre. Felhívtam állatorvos barátomat, és elintéztük a dolgot. A hű eb túlélte az operációt, nem hízott el, a közhiedelemmel ellentétben, sőt ugyanúgy gyakta vendégeink lábaszárát, mint annak előtte, ivaros korában. Boldog voltam. Tessék, megadtam neki az esélyt, felülemelkedtem ennen magamon, igazoltam ebem s a világ előtt übermensch mivoltomat és budiajtón túlmenő hűségemet. Lelkesen meséltem hőstettemről fűnek-fának. Barátaim piedesztálra helyeztek. Az írott és elektronikus sajtó a szárnyaira kapott. Tovaszállt velem a világhír. És a kutyámmal, persze, merthogy ő is kivette részét a dicsőségből. Hatalmas szelet glóriákat rágcsált különböző repülőgépek business classainak bársonyülésein heverészve. Bejártuk a glóbuszt, mindenütt hirdetve az Igét: Ecce homo, ecce canis! És becsületemre, mit, ebem becsületére, a világ javulni látszott. Felszakadoztak a nyomorúság felhői, beköszöntött a Mosoly Országa. Mert a kutyám és én csupán szikrái voltunk a csipkebokorban ismét fellángoló tűznek. Több milliárd kutyatulajdonos követte példánkat. És eljött ama elíziumi nap, amikor a világ minden ebe megkapta az esélyt. És a világ minden kutyatulajdonosának feje fölött ott ragyogott a Morál és Hűség glóriája. A többiek, a glóriátlanok, a kétkedők, a künikoszok, a hitetlen tamások milliói ekkor kaptak észbe. Ember és felsőbbrendű ember, vagyis ebetlen és ebes, ez így nem mehet tovább. Elmentek hát kutyát vásárolni. Na de, mint mondják, egyszer volt Budán kutyavásár. Váratlan hiány keletkezett a kutyapiacon.
E sorokat véremmel írom, egy hegyi barlangban. Üldöznek ugyanis, vérebek híján idomított macskákkal, boákkal, patkányokkal, denevérekkel. Akik nem kapták meg az esélyt. Valamilyen téveszme folytán azt hiszik, a kutyák s általuk a boldogság Grál-kelyhének elvesztésében én vagyok a bűnös. Sic transit...