Búvárok in the House

Minap asszonykámmal mi is megvetkeztünk, s elmentünk a strandra, mint a pórnép. Van itt a közelben egy fájin kicsi strandocska, nem tud róla senki, asziszik, nincs, pedig csak messze van, s földúton lehet megközelíteni, ami derogál a hülye városinak. A strandon, ismertségéhez méltóan, kábé ötvenfős közönség fetrengett a napon vagy lubickolt a vízben, mely termál, s egy normális medenceszerűségben csobbangat,

2008. augusztus 01., 00:002008. augusztus 01., 00:00

asszem huszonöt hosszú (bár a sok cigaretta miatt első lendítéskor jó másfél kilométernek tűnt), s nem tudom, mennyi széles, de kevés erősen. Örvendeztünk, hogy milyen jó kicsi hely, meg milyen jó kicsi közel van, s fogadkoztunk, hogy télen is, mert termál, és mostantól aztán másképp az egészséggel. Hasam délceg hájredőkben omlott combomra, asszonyom igyekezett úgy jönni mellettem, mintha nem is velem lenne, vagy ha mégis, nem feleségi, hanem mondjuk húgi minőségben. Ezt tiszteletben tartottam, s megrángattam a gatyamadzagot, tartson.
Úsztunk is, no nem sokat, mert a levegő mind fogyott el, s mindig a víz alatt, nem volt jó, ahogy az egyszeri lány mondta öngyilkosság után, de főleg napoztunk. Le is égtünk tisztességesen, este volt sziszegés meg szöszögés. Vettünk sört, fagyit, ki-ki ízlése szerint fogyasztott eme kulturált helyen.
S akkor – egyszer csak – ebbe a nagy édeni nyugalomba megérkezett két fekete Audi meg egy piros Porsche, s kezdtek kiszállni belőlük nagydarab emberek. A fene hitte volna, hogy pont ide jönnek, márpedig pont ide jöttek. Nagy, szintén fekete táskákat cipeltek be a strandra, s széles volt a válluk erősen, hasuk kimunkált, morcos nézésük úgyszintén. Az ötvenfős, vígan tenyésző populáció egy emberként bújt össze remegve a strand szélén, hogy most mi lesz: verés? Lövés? Vadászás (ránk)? Halászás (ránk)? Aknának vízbe dobása, onnan a strandolókat cafatokban kiűzendő? Karatebemutató? Keringő? Héja-nász az avaron?
Az urak, mind az öten, szigorú arccal térültek és fordultak, csak a táskákra koncentráltak, melyeket végeláthatatlan sorokban cipeltek be, persze mintegy ösztönből ügyelve arra, hogy bicepszük mindig valami ifjú hölgy felé legyen fordítva és feszítve. El nem tudtuk képzelni, mit hoznak annyit. Aztán elkezdtek kicsomagolni, s az ötödik oxigénpalacknál kezdett derengni, hogy itten alighanem búvárkodás lesz. Az eszünk megállt. A medencébe, egymás mellett állva száznál több ember nem fért volna el, s akkor ezek idejönnek búvárkodni, az egyméterhatvanas vízbe? Igen. Bizonyára voltak már a kurváknál, hajóztak jachtjukon, szippantottak kokaint, kötöttek üzletet, ugrottak bándzsit, vadásztak Afrikában, s miután már nem volt mit csinálni, valamelyik kitalálta, hogy búvárkodjunk, vazeg! Mennyi a cucc?, kérdezte a másik. Hát nem tudom, de biztos van pár tízezer euró. Akkor jöhet, mondták elégedetten, és lőn. Fogadtak egy profi tanárt is, az szemlesütve járt köztük, de kell az a kicsi pénz, hát jött velük szépen.
Szerencsére annyira el voltak foglalva magukkal, meg azzal, hogy a békalábat valahogy felvegyék, hogy nem vették észre az elhűlt, de lassan mosolyra húzódó pofákat a víz szélén, minket. Mert bizony szánalmas és vicces volt, amit csináltak – az oktató is legszívesebben a föld alá bújt volna. Nem mondom, biztos nehéz felvenni a sztreccsnackót a széles combizomra, de ezek úgy harcoltak a dresszel, mint Laokón a kígyóval, s csak nem ment fel. Aztán mikor felment, kiderült, hogy fordítva vették fel. Csere. Aztán a békaláb. Csúszik, mint az istennyila: soha ne mászkálj vele vizes kövön, a medence szélén! Alapszabály. Ezek mászkáltak. Estek is akkorákat, hogy csak úgy koppant az oxigénpalack a betonon, még jó, hogy nem robbant fel. Az ügyesebbek úgy csináltak, mintha szándékosan vetődtek volna, de a nagykorú közönség átlátott a búvárszemüvegen.
Aztán csobb, csobb, csobb: bele a vízbe. Ami férfias mellszőrzetükig ért. És akkor elkezdődött: olyan volt, mint a haláltánc a középkori ábrázolásokon. Áll öt nagydarab csávó a kicsi vízben, a fél medencét elfoglalják (mert a sok palack is ott úszkál mind), szívja a finom oxigént a csutorából, s egyszer csak elkezdenek kézjelekkel kommunikálni. Mint Zsákkusztó, tízezer méterrel a tengerszint alatt. „Te kapsz levegőt?” „Nem.” „Érdekes, én igen.” „Fald be a csutorát. Na most?” „Jé. Most nem.” „Melegem van.” „Pisilni kell.” „Melyik találta ki ezt a baromságot?”, fordítottam szinkronba lazán és rutinnal asszonyomnak a néma beszélgetést. „Figyi, lemegyünk a víz alá?” „Igen.” „Nahát… csodálatos.” „Az.” „Ki tom nyitni a szemem.” „Hülye vagy, én is.” „Nem mondod.” „De.” „Kemény vagy!” „Este jössz?” „Nemtom. Várjá, gondolkoggyak.” „Ne izélj, felrobban a palack!” „Fiúk, lehet levegőt venni?” „Ja, Dezső, persze.” „Kössz, akkor hűűű.” „Te, a kocsik megvannak?” „Nemtom. Az én fejem is a víz alatt van. Kérdezd Karcsit.” „Karcsi… Karcsi… Karcsi! Karcsi?” „Szerinted néztek már eleget?” „Nem tudom. De még ne menjünk! Mert nem lesz súlya a jelenlétünknek!” (Ezt az oktató kézjelezte.) „Oké. De akkor mit csináljunk?” „Mit, mit… Bugyborékoljatok!” „Ja, tényleg.” És bugyborékoltak.

Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei