„Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak”

A szakasz második és negyedik sora, illetve a szakaszkezdő sor igéje különbözik „csak” a kezdő strófától.

„Szánd meg Isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!”

Milyen rossz, milyen reménytelen lehetett az az 1823-as esztendő! Menynyire nem láthatott szatmárcsekei magányában semmiféle kiutat Kölcsey nemcsak a hópárás, jégkristályos, januári kora sötétből kémlelt jövendőben, de abban a múltban sem, amire hivatkozik, amivel érvel, amiről úgy érzi, feljogosítja arra, hogy Isten áldását kérje népére. Jókedvet, bőséget és némi védő kart kér. És sorolná is, hogy mindezt miért kérheti, ám a Mátyás bús hadát nyögő büszke bécsi várnál elakad a „jó” sor. Bárhogyan keresi, bárhogy is szeretné, már csak a kudarcok sorjáznak: vérözön, lángtenger, halálhörgés, siralom. S a legrosszabb: a kínzó rabság. Az öntudatos áldáskérésből ezért lesz görnyedő szánalomesdeklés.

Ugyanebben az évben, tavasszal fejezi be a Himnusz utolsó szakaszánál is keserűbben reménytelen versét, a Vanitatum vanitast.

„Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet,

Sorssal, virtussal, nagysággal

Tudományt, hírt s életet.

Légy, mint szikla rendületlen,

Tompa, nyúgodt, érezetlen,

S kedv emel vagy bú temet,

Szépnek s rútnak húnyj szemet.

Mert mozogjon avagy álljon

E parányi föld veled,

Lengjen fényben vagy homályon

Hold és nap fejünk felett,

Bárminő színben jelentse

Jöttét a vándor szerencse,

Sem nem rossz az, sem nem jó:

Mind csak hiábavaló!”

Nem az akkoriban divatos byroni világfájdalom érzelmi szabásmintájára készült vers ez: minden sora a hazai valóságban gyökerezik.

De aztán történik valami: 1825. Beindul a Széchenyi neve fémjelezte csoda. Ismét van remény, ismét érdemes élni. Ismét fel lehet a fejet emelni, „büszke magyarnak” lenni. Kölcsey a szó legszorosabb értelmében részt vesz a reformkori küzdelmekben: 1832-től országgyűlési követként az ellenzék egyik vezére. A nemzeti hagyományok megőrzésének szükségességétől kezdve az örökváltságig (jobbágyfelszabadítás) sok témát érint, világosan felépített beszédei eseményszámba mennek. (Állítólag nálunk felé ő volt az első, aki nem úgy  „kényszerítette” beszéde meghallgatására a folyton zsibongó, egyre lármásabb termet, hogy megpróbálta volna túlkiabálni, hanem hogy egész halkan kezdett el beszélni.) Ám halála előtt egy évvel, 1837-ben lemond, százak búcsúztatták a távozó politikust.

Visszavonul birtokára, és megírja egész emberi-költői-politikusi habitusát összefoglaló szellemi végrendeletét, a fiaként szeretett és nevelt unokaöccsének, Kölcsey Kálmánnak címzett Parainesisben. Zárótanácsa örökérvényű: „Most pedig, szeretett gyermek, isten veled! Most még a gyermekkor bájos álmai kebeledhez gondot férni nem engednek, de eljön egyszer az idő, s a tapasztalás égető nappala tégedet is felébreszt. Ha majd e felébredés kínos óráiban e lapokat előveended, jusson emlékezetedbe: miképpen a felébredés kínos órájának gyötrelmeit én is teljes mértékben szenvedtem, azonban szerelmemet az emberiség s bizodalmomat az örök sors iránt híven megőrizni törekvém, s hidd el nekem, ki e kettőt bírja, az füstbe ment remények után sem fog vigasztalás nélkül maradni.”

Költői indulásakor Kazinczy kérésére-hatására bírálatot ír Csokonai, illetve Berzsenyi verseiről. Az irodalomkritika első darabjai közt tartjuk számon ezeket az írásokat (lélektani szempontokat is figyelembe igyekszik venni), ám a fiatalos hevességének, elfogultságának, alaptalan vádjainak következtében Berzsenyi tulajdonképpen felhagy a versírással. Kölcsey úgy „követi meg” nagy elődjét, hogy kéri, ő mondhassa az Akadémia előcsarnokában Berzsenyi ravatalánál a méltató gyászbeszédet. Őt viszont – két év múlva – Wesselényi Miklós búcsúztatja. „Nem közénk való volt” – mondta „az árvízi hajós” a kortársak fájó tiszteletét, döbbent csodálatát fejezve ki. Igaza volt.

Hisz sem abban az időben, sem Kölcsey előtt vagy után nem megszokott, hogy valaki olyan „világosan és egyértelműen” éljen, ahogy ír. A legbanálisabb hétköznapokban is a papírra vetett értékrendjét tartva egyedül szem előtt. Erre csak a nagyon őszinte, nagyon igaz emberek képesek. Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem tevékenységét, most, halála után több mint 170 esztendővel, azt mondanám: hatott, alkotott, gyarapított. Vagy „véletlen” volna, hogy épp  ugyanezt hirdette meg Huszt című versének zárósoraiban?! „Meszsze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort,/ Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”