Bush utolsó esélye

Egy befejezhetetlen háború néha rosszabb az elveszített háborúnál. Ezért a bizottsági jelentés több, mint egy terv Irak megmentésére: a dokumentum egyben menetrend Amerika kimentésére egy megnyerhetetlen háború szorításából. Bármennyire is kerülte a bizottság, hogy egy elsietett kivonulásra és egy pontos menetrendre tegyen javaslatot, a jelentés nem csupán egyértelmű elutasítása Bush „pályakövető” kényszerképzetének, hanem menekülési tanács is.
Valóban, nincs reális esélye annak, hogy az iraki hadsereg és rendőrség képes lenne a közeljövőben átvenni a harci és rendfenntartó feladatokat. A lázadók beépültek az iraki biztonsági apparátusba, amelynek egésze mélységesen korrupt. Az is teljesen homályos, hogy az irakiak milyen mértékben ragaszkodnak ahhoz a gondolathoz, hogy érdemes harcolni egy egységes Irakért. A jelentés gyakorlatilag azt ajánlja, hogy vonjanak meg minden támogatást az iraki kormánytól, ha nem sikerül felvállalnia kötelezettségeit.
Egyetlen közel-keleti problémának sincs katonai megoldása, és egyik esetben sem lehet egyoldalú fellépéssel megoldásra jutni. A Baker-Hamilton jelentés ennélfogva helyesen fordul szembe Bush álláspontjával, amely nem számol Iránnal és Szíriával, mint a regionális stabilitás megteremtésének tényezőivel. Iránnak van a legnagyobb befolyása Irakban, Szíria pedig létfontosságú kapu az iraki csatatérre a fegyverszállítmányok és a lázadók számára. Egyszerűen lehetetlen Irak stabilizálása anélkül, hogy az Egyesült Államok a kivonulás helyett figyelembe vegye ezt a két nagy regionális tényezőt.
A jelentés így tulajdonképpen Bush teljes „a rossz tengelye”-filozófiájának helytelenítése. A dokumentum nem hajlandó Irán tartózkodó álláspontjának olyan ideológiai merevséget tulajdonítani, amely talán nem is létezik. Valóban, Irán megmutatta, hogy képes sok esetben meglepően pragmatikusan viselkedni, például az 1980-as években Irak ellen folytatott háborúi idején, az Izraellel és az Egyesült Államokkal való kapcsolataiban, illetve az amerikaiaknak nyújtott támogatásában, az afganisztáni tálib rezsim elleni háborúban.
De nem csupán Iraknak van szüksége regionális támogató csoportokra ahhoz, hogy minimális szintű stabilitásra tegyen szert. A közel-keleti problémák mindegyike – Irak, az arab-izraeli vita, a politikai reformok szükségessége és az iszlám terrorizmus – összekapcsolódik. A problémák összefonódását a térség peremén, valamint az arab-izraeli konfliktus köréhez tartozó problémákat a térség belsejében az első Bush-adminisztráció mutatta meg, amely 1991. októberében, az első Öböl-háború után nagyszabású nemzetközi konferenciát szervezett az arab-izraeli béke megteremtésének lehetőségeiről.
Sem az izraeli kormánytól, sem fehér házi szövetségesétől nem lehet elvárni, hogy üdvözölje a Baker-Hamilton bizottság javaslatát az akkori elképzelések megismétlésére, mivel az szembehelyezkedik mindennel, amit a Bush-adminisztráció hangoztatott. A jelentés ajánlása egy, a Madridi békekonferenciához hasonló nemzetközi értekezlet megrendezésével kapcsolatban nem csupán időszerű jelzése az izraeli-arab konfliktus és a térségbeli más problémák összefonódásának; hanem egy régóta esedékes figyelmeztetés arra, hogy a felek közti kétoldalú tárgyalások nem képesek megállapodást eredményezni. Ez a felismerés hozta létre a 2002-es pánarab békekezdeményezést, amely meghatározta egy átfogó izraeli-arab megállapodás feltételeit.
Sajnos, bármennyire is kétpárti a bizottsági jelentés, túlzás lenne elvárni, hogy Bush helyeselje a benne megfogalmazott minden ajánlást, és elfogadja teljes külpolitikája csődjét. Tulajdonképpen Bush már megfogalmazta kifogásait az Iránnal és Szíriával való feltétel nélküli és közvetlen tárgyalásokkal szemben. Különben sem tűnik úgy, hogy szakadékot próbálna nyitni az Egyesült Államok és Izrael között azáltal, hogy bevonja kormányát egy nemzetközi konferenciába, ahogy az apja tette Icak Samir miniszterelnökkel 1991-ben.
Bush különösen nehéznek fogja találni iráni politikájának megváltoztatását. Annak érdekében, hogy biztosítsa: az Egyesült Államok túl zaklatott ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen számára, Irán következetesen akadályozta Bush regionális átalakítási terveit. A jelentés sürgeti az elnököt, hogy értse meg: Szíria és Irán nem a tárgyalások előfeltételeként, hanem azok eredményeként lehetnek partnerek. Bush fájdalmas döntést kockáztat: rá kell vezetnie Amerikát az együttélésre azzal, amit ő visszataszító iszlám teokráciának tart.
Csakhogy Bushnak nincs sok választása, ha el akarja kerülni, hogy elnöksége teljes bukásként vonuljon be a történelembe. Az ő kormányzata kezdettől fogva öngyilkos hajlamú volt. Ha nem hajt végre pályakorrekciót Irakban és azon túl is, elnöksége véget vethet az Egyesült Államok hosszú évtizedek óta tartó közel-keleti hegemóniájának – a hozzá legközelebb álló térségbeli szövetségesei kárára.

A szerző Izrael egykori külügyminisztere

Fordította: Fall Sándor
Project Syndicate, Krónika 2006.