Büntethetetlenség – avagy Biszku Béla szerencséje a jogállamisággal

Az indoklás szerint a feljelentésben megjelölt cselekményt az elkövetéskor hatályban lévő jogszabályok szerint kell elbírálni. Ennek rendelkezései szerint azonban a bűncselekmény miatt – elévülés okán – eljárás már nem indítható. Majd tovább: „...a feljelentésben megjelölt cselekmények nem minősíthetők a vonatkozó nemzetközi dokumentumok szerint emberiség elleni bűntettnek, így a feljelentett személyek nemzetközi szokásjog alapján történő felelősségre vonására nincs lehetőség”.

Szépen fogalmazta meg a főügyészség, könnyeket hullathatunk olvastán, de – bár nem vagyok jogász – lesz még hozzátennivalóm. Emígy szól tovább a szóvivő: „... még vizsgálják a Jobbik feljelentését, amely szerint B. B. bűncselekményt követett el azzal, hogy a Duna Televízióban ellenforradalomnak minősítette az 1956-os forradalmat, valamint igazságosnak és jogszerűnek tüntette fel a megtorlások idején folytatott koncepciós büntetőeljárásokat és az így meghozott halálos ítéleteket is”.

Sejtem, hogy gyilkoskímélő jogállamunk erre a vádra is talál szentenciát. Például azt, hogy minden állampolgárnak joga van a másképp gondolkodáshoz (ahogy ezt a nemrég bemutatott B. B.-filmben is kifejti: ugyan mivel vagyunk mi, polgári demokraták jobbak, ha a meg nem tagadott eszméért, ideológiáért büntetünk?). És a kilencvenes éveiben járó, még igen jó fizikai és szellemi állapotban lévő egykori belügyér mindent tagad, ami a személyes érintettségét illeti a legelemibb jogi eljárásokat is mellőző mintegy 400 halálos ítélet meghozatalában. (Felelevenítem majd az emlékezetét!).

A továbbiakban többek között az ismert nemzetközi jogászprofesszor, Kahler Frigyes könyvére (Joghalál Magyarországon 1945–1989) fogok hivatkozni, hazugságnak minősítve B. B. átlátszó védekezését. Lássuk tehát a Biszku-ügyben, de a többi bűntársai ügyében is a főügyészség kurta nyilatkozatának gyenge pontjait.

1. Nem lehet szó az elkövetett gazságok elévüléséről, mivel 1956-ban Magyarországon háború folyt, azaz a Szovjetunió hadiállapotban állt a semlegességét már kinyilvánított és a Varsói Szerződésből kilépett Magyarországgal. Márpedig a háborús bűntettek (l. az ENSZ Emberi jogi Chartáját) nem évülnek el! Ebből következik, hogy mindazok a megtorló intézkedések, amelyeket ebben a háborúban aktívan résztvevők ellen – egyoldalúan – hoznak, gyilkosságnak átminősítve a harci cselekményeket, időtlen időkig felelősséggel terhelik a benne szerepet vállalókat.

2. Kádár János és hívei az árulásban szószegők voltak, immár másodszor is (először Nagy Imrét hagyták cserben). Emlékeztetőül idézzük Kádár 1956. november 11-i, 26-i és decemberi beszédében elhangzottakat: „... egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-ával kezdődő tömegmegmozdulásokban részt vett... Nem vezet köztünk senkit a bosszúállás szelleme, s ezt nem tűrjük semmiféle helyi szervnél, beosztottnál sem...” A külföldre menekültek közül többen, akik komolyan vették ezeket a hamis szavakat, és hazatértek, áldozatai lettek a vészbíróságoknak.

3. Nincs a megtorlások során „törvény előtti egyenlőség”, mivel a döntő szempont az „osztályszempont”. Például B. B. felhívja az ÁVH-t (Államvédelmi Hatóság): „...jobban törekedjenek az osztályidegenek őrizetbe vételére”. Figyelemre érdemes az 1957. december 10-i párthatározat nyomán hozott 1958/103-as titkos közös utasítás, amelyet a „büntetőpolitikánk egyes kérdéseiről” hoznak. Az utasítás egyértelművé teszi a büntetés kirovásánál az „osztályidegen” és a „dolgozó osztályhoz” tartozók közti megkülönböztetést. A titkos utasítás aláírói: dr. Szénási Géza legfőbb ügyész, Biszku Béla belügyminiszter és dr. Nezvál Ferenc igazságügy-miniszter.

4. A rögtönítélő bíráskodást 1956. november 11-én rendelte el a frissen összetákolt Kádár-kormány 28-as számú törvényerejű rendeletével (Tvr), amely bizonyos cselekedeteket (lőfegyver, lőszer birtoklása, be nem jelentése, gyilkosság, rablás, illetve erre irányuló szervezkedés stb.) kizárólag halálbüntetéssel sújtott. Vagyis a forradalomban (háborúban tehát) való fegyveres részvétel, ellenállás halálos ítéletet vonz, és ez a bosszújellegű rendelkezés 1961. április 16-áig volt érvényben.

5. Vádirat nélkül is kivégezhető az a személy, akit harci cselekvés közben tetten érnek (elfognak). Ez a súlyosan törvénytelen rendelkezés 1956. november 12-én lépett hatályba és 1957. január 15-áig volt érvényben. A rögtönítélő bíráskodás az ítélethozatalt a katonai bíróságok hatáskörébe utalta.

6. Az internálást az első Nagy Imre-kormány megszüntette, most újra bevezették a „közbiztonsági őrizet” szép kifejezés leple alatt, és érvényben volt 1960. április 12-éig.

7. B. B. a vele készült interjúban azt állította, hogy nem szólt bele az ítéletek meghozatalába. Íme: a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottságának 1957. december 10-i ülésén (büntetőpolitikánk egyes kérdései szerepeltek napirenden) kijelentette: „... a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma”. Mi ez, B. B. elvtárs, ha nem egy döntő helyzetben lévő politikus nyíltan befolyásoló ténykedése?!
8. A súlyosbítási tilalom eltörlését tekinti Kahler Frigyes (az ő kifejezésével élve) a „legbarbárabb” intézkedésnek. Ennek az a jelentősége, hogy a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa ügyészi fellebbezés nélkül is súlyosbíthat bírósági ítéletet, s ez az esetek többségében halálbüntetést jelentett. (1957/25. tvr.).

A nyilvánvalóan bűnös „törvényt ülők” védése teszi jelentőssé a Kádár-rezsim végelgyengülése idején, 1989-ben, hogy az 1956-os időszakot követően elfogadják az első semmisségi (XXXVI.) törvényt. Ez pedig megsemmisíti a terror korszakában elítéltek ítéleteit, ugyanakkor oka fogyottá teszi az ügyek részletekbe menő vizsgálatát is, és a megtorlásokból, gyűlöletből fakadó ítéletek kitervelőinek, kiszabóinak felelősségre vonását. A második (és a harmadik) semmisségi törvény már az új rend törvénye (1990. március 14.), ez megköveti az ártatlanul elítélteket és a többszöri kádári közkegyelemre utalva jegyzi meg: „...a törvénytelenül üldözöttek ügyeiben gyakorolt közkegyelmi elhatározások alkalmatlanok voltak a sérelmek orvoslására, mert az el nem követett bűnök nem bocsáthatók meg”. Később a kárpótlások ügyében is történik jogorvoslás, bár ez nem függ közvetlenül a semmisségi törvényektől.

Néhány szó még a sokat emlegetett elévülésről. Az 1956-os és az utána következő évek ítéletei bosszúból és pártutasításra, illetve a szovjet „tanácsadók” kifejezett óhajára születtek meg. Koncepciós jellegük ma már mindenki számára nyilvánvaló. Ugyanakkor az akkori és jelenlegi törvények szerint is elévültek. Vitatott azonban, hiszen a pártállam idején évtizedekig nem lehetett lefolytatni éppen eme rendszer fenntartói ellen büntetőeljárásokat. Egyébként az akkori hatalom ezt sem vette figyelembe (csak napjainkban hivatkozik rá).

Erre példa Franczia Kiss Mihály esete, aki a forradalmi napokban jelent meg rejtőzéséből (az 1919-es ún. fehérterror egyik ismert alakja volt), elfogták, rövid úton kivégezték – tehát évtizedek múltán! Mindenesetre  az elkövetés idején hatályos büntetőjogi anyag – utalva az 1956-os októberi forradalom és szabadságharc során és azután elkövetett bűncselekményekre – megállapítja, hogy valamennyi büntetőjogi üldözés alá eső cselekmény el nem évülő háborús, béke- és emberiségellenes bűntett. Biszku Béla esete csak azért keltett feltűnést, mert véletlenül felbukkant a feledés évtizedeiből. Életét egyenes vonalúnak, tisztességesnek tekinti és nem hajlandó bocsánatot kérni tetteiért. Sok más bűntársa már nem él.

Azt tudjuk, hogy az ő igazsága nem a mienk, és fordítva. És ha már meg is szabadul a számonkéréstől, legyen alkalom az emlékezésre, pokoljárásunk évtizedeire és sújtsuk őt a megérdemelt megvetéssel. Örüljünk annak, hogy talán ő lesz az utolsó, aki rácsapja a kriptaajtót megpróbáltatásaink sötét korszakára s vele a történelem poklára jutnak Marx ránk szabadított kommunizmusának kísértetei is.

Szerző: Puskás Attila