Brit választások: a drámák kormánya

Amikor David Cameron, a brit Konzervatív Párt vezetője – és tizenhárom év óta első miniszterelnöke – várandós feleségével belépett a világ legtöbbet fotózott és filmezett ajtaján a Downing Street-i kormányfői rezidenciára, a brit politikatörténet számos évtizedes, sőt évszázados rekordja dőlt meg.

Londonban szokatlan koalíciós tárgyalások

Kertész Róbert, a Magyar Távirati Iroda londoni tudósítójának jelentése szerint az első, több mint egy nemzedék óta nem tapasztalt furcsaság az volt, hogy David és Samantha Cameron nem múlt pénteken, a választások másnapján, hanem csak öt nappal később tudott bemenni a 10-es számú, fényesre lakkozott bejárati ajtón. A hagyományos brit politikai berendezkedésre jellemző körülmények közepette a választási eredmények ismertetése után egy órát vett volna igénybe a kormányváltás – ha a parlamenti választásokon valamelyik pártnak sikerült volna abszolút többséghez jutnia a londoni parlamentben. A választásokon azonban – 36 év óta első ízben – egyik nagy párt sem szerzett elegendő képviselői mandátumot ahhoz, hogy biztos többségű egypárti kormány jöhessen létre. A konzervatívoké lett a legnagyobb frakció, de ahhoz nem elégséges a létszáma, hogy a toryk önállóan többségi kormányt alakíthassanak.

Amikor ez múlt péntekre kiderült, olyan „politikai dráma” vette kezdetét, amely a „Kontinensen” – vagyis a Csatornán túli Európában – napi realitás, Nagy-Britanniában azonban teljesen szokatlan: koalíciós tárgyalásokat kellett kezdeni. A brit sajtó és a média frontvonalában – egy-két nyugdíj előtt álló nagynevű veterántól eltekintve – ma nem dolgozik olyan újságíró, akinek valaha is ilyen „kontinentális” furcsaságról kellett volna tudósítania saját hazájában. Legutóbb ugyanis 1974-ben fordult elő, hogy a választások után egyik brit parlamenti pártnak sem volt többsége az összes alsóházi frakció együttes létszámához képest. Akkoriban még olyan – ma már szintén történelmi – nevek fémjelezték a brit politikát, mint a konzervatív Edward „Ted” Heath, és a vele több választási csatát is megvívó örök ellenfél, a munkáspárti Harold Wilson. Heath, aki az 1974-es választások idején kormányfő volt, szintén megpróbált koalíciót kötni a liberálisokkal, ám a tárgyalások három nap után kudarccal végződtek, és az uralkodó Wilsont, a Labour vezetőjét bízta meg kormányalakítással. Wilson nyolc hónapig állt kisebbségi kormány élén, ezután újabb választásokat tartottak, amelyet a Munkáspárt hajszálvékony, háromfős abszolút többséggel megnyert.

A kísérlet neve: „New Labour”

A csaknem négy évtized után most ismét előállt hasonló helyzet szokatlanságát mutatja, hogy a leköszönt előző kormányfő, az 59 esztendős Gordon Brown is még csak az edinburghi egyetem ifjú végzőse volt a legutóbbi parlamenti „döntetlen” idején, a 43 éves David Cameron, az új konzervatív miniszterelnök – aki csaknem kétszáz éve a legfiatalabb brit kormányfő – és helyettese, a liberális Nick Clegg pedig általános iskolába járt. A hatnapos „dráma” lezárultával, a konzervatív-liberális kormány megalakulásával csendben véget ért egy nagy politikai kísérlet is, amelynek eredményét és politikai hagyatékát jó eséllyel hosszú évekig elemzi még a politológus szakma. A kísérlet neve „New Labour”, vagyis „új” Munkáspárt volt, lényege pedig az, hogy a brit baloldal vezető erejét tartósan megválaszthatóvá és elfogadhatóvá kellett tenni az előző konzervatív éra példátlan ívű magánosítási hulláma során kisrészvényessé tett tízmilliók és az üzleti szféra számára.

Ennek korántsem egyetlen, de egyik fő mozzanata az volt, hogy az 1990-es évek közepére, amikor már Tony Blair és Gordon Brown volt a Labour két frontembere, sikerült töröltetni a pártalkotmányból az államosítást fő célként megfogalmazó záradékot. A „régi”, „balos” Labour neve ugyanis addig – a köztulajdon elsőbbségét előíró záradék miatt – az államosítás és a visszaállamosítás szinonimája volt, ami a tulajdonosi társadalom kiépülése után az egyéni befektetések biztonságát tette kérdésessé. A modernizálási kísérlet igen sikeresnek bizonyult: a siker mércéje a Tony Blair vezérletével aratott, egymás utáni három nagyszabású választási győzelem volt, ami a Labour történetében eddig példátlan diadalsorozat.

A „New Labour” márkanévhez azonban idővel nem kívánatos, zavaró jelenségek is hozzátapadtak. Ilyen volt a Blair vezette Munkáspártot fokozatosan eluraló, mára a brit politikai szótár részévé vált „spin”, vagyis a politikai csodadoktorság, amelynek alaptétele szerint minden országmegváltó ötlet eladható és minden politikai botrány kiheverhető a megfelelően profi kommunikációval. Ez – Blair egykori nagyhatalmú és hírhedt sajtómindenesének, a brit bulvárvilág mélyéről érkezett Alastair Campbellnek a kézi irányításával – igen sokáig, a 2000-es évek első feléig működött is, ám aztán gyorsuló ütemben kikezdték a szaporodó és egyre súlyosabb, főleg az iraki háborúval kapcsolatos belpolitikai botrányok.

Ettől kezdve már szinte töretlenül lefelé tartott a pálya, és – jóllehet a lendület 2005-ben még egy választási győzelemre elég volt – a „New Labour” nevű kísérlet kedd este, amikor Blair utódja, Gordon Brown feleségével és két kisfiával utoljára szállt be a szolgálati Jaguarba a Downing Streeten, végképp befejeződött.