Boszorkányok, bűnbakok: mi a vádaskodás logikája?

Jeanne d’Arc története jól ismert: csodás látomásaival 1429-ben ez a 16 éves parasztlány olyan lelkesedést tudott önteni a vert francia seregekbe, hogy győzelemről győzelemre vitte őket, megfordította a 100 éves háború sorsát. A franciák nemcsak hősnek, de szent prófétának tekintették, a kárvallott angolok azonban inkább eretneknek, sőt boszorkánynak. Amikor 1431-ben elfogták és pert indítottak ellene, az angolpárti párizsi egyetem tudós professzorai kétségbe vonták, hogy angyaltól származtak híres látomásai – szerintük inkább az ördögtől. A perben megkíséreltek babonasággal kapcsolatos boszorkányvádat is felhozni ellene, sikertelenül, ezért végül – a férfiruha viselete miatt – visszaeső eretnekként égették meg. A közvélekedést azonban jobban tükrözte a máglyája mögé kiírt felirat: „A magát Pucelle-nek nevező Jehanne hazug, gonosz, szemfényvesztő, boszorkány, babonás... bálványimádó, kegyetlen, ördögidéző, hitehagyott, skizmatikus, eretnek.” Fontos vízválasztó e per – éppen ebben az időszakban kezdődnek az ördögszövetség vádján alapuló tömeges boszorkányüldözések.
Az új-angliai Salemben 1692-ben lezajlott boszorkányüldözés, melynek során néhány hónap leforgása alatt 35 halálos ítélet született, melyből 27-et végre is hajtottak, a leghírhedtebb boszorkánytörténetek közé tartozik. Népszerűségéhez egyebek között Arthur Miller 1953-ban írt drámája, s annak aktualizáló, „modern boszorkányüldözésekre” utaló célzásai is hozzájárultak. A kivételesen részletes történeti dokumentáció itt lehetővé tette a boszorkányvádak mögötti szövevényes társadalmi és pszichológiai konfliktusok rendszerének a rekonstrukcióját.
De hiába értünk meg egy-egy esetet, azt szinte lehetetlen megemészteni, hogyan kerülhetett sor a 15–18. században, az európai civilizáció egyik fénykorában a boszorkányperek ostobán gyermeteg vádaskodásaira és szégyenletes, jogsértő ítéleteire, melyek, ha nem is milliókat vagy százezreket, ahogy ezt egyes szenzációhajhász amatőrök állították, de legalább 40–50 ezer szerencsétlen áldozatot, főleg nőket juttattak máglyára, akasztófára.
Noha a boszorkányság fogalma univerzálisan ismert az emberi kultúrákban, sehol sem vezetett olyan tömeges, mondhatni pánikszerű üldözésekhez, mint a nyugati kereszténység világában. Sem az ortodox kereszténység, sem az iszlám, sem a buddhizmus, sem más keleti vallások, de még Amerika tovább élő indián kultúrái sem ismerték a boszorkányüldözés ilyen járványszerű, ennyire tömeges formáját. Az egyetlen terület, amely összehasonlítható e téren a kora újkori nyugati kereszténységgel, az a gyarmati függetlenségéből fokozatosan emancipálódó, de továbbra is súlyos válságok sorát átélő 20. századi Afrika, ahol (Közép- és Dél-Afrikában) ma is folynak szörnyű, tömeges boszorkányüldözések. De ezek még mindig elmaradnak a kora újkori európai üldözések méretei és mindenekelőtt magas állami, egyházi és népi támogatottsága mögött.
Szerteágazó problémával állunk tehát szemben, melynek magyarázatához a történésznek támaszkodnia kell a rokontudományok: a néprajz, az etnológia, az antropológia, a pszichológia, a szociológia, valamint a valláselmélet megfigyeléseire.
A boszorkányhit egyik legizgalmasabb leírása az 1930-as években az észak-afrikai azandék körében kutató neves brit antropológus, Edward Evans-Pritchard nevéhez fűződik. A boszorkányság két alapvető típusát különböztette meg, amelyet az ártó varázslat (sorcery) és a boszorkányság (witchcraft) terminussal jellemzett. Az egyik tanulható – a mágikus ártó eszközök, ráolvasások, rítusok tudománya –, a másik valamiféle öröklött, „veleszületett” természetfeletti képesség és egy gonosz, kártékony alkat kombinációja – művelői a hiedelem szerint éjjel röpködő, állatformát öltő, vérszívó lényként pusztítanak.
Az ártó varázslat vagy boszorkányság feltételezése az azandéknál olyan világképbe illeszkedik, amely magyarázza és kezelhetővé teszi az emberi élet balszerencséit, és azok fő okozóit a kárvallottak személyes ellenségeiben leli fel. A balszerencse (betegség, baleset, halál, természeti csapás) boszorkányrontásként való értelmezése tehát azt a gyógymódot írja elő, hogy fel kell kutatni, ki és miért okozhatta a kárt. Ehhez a kárvallottak gyanakvását, vádaskodását irányító, megerősítő divinációs eljárások adnak segítséget. A „megtalált” boszorkány kényszerítésével ezután helyrehozzák, ami még helyrehozható, vagy elpusztításával megbosszulják az általa okozott kárt, halált, s ez a szertartás egyúttal az egész közösség „megtisztítására”, az erkölcsi normák megerősítésére is szolgál.
De kik azok az „ellenségek”, akikre a boszorkányvádak irányulnak a balszerencséktől sújtott közösségben? A boszorkányüldözés történeti és a jelenben is továbbélő megnyilvánulásainak vizsgálata érzékeny detektorként rajzolja ki a más konfliktuskezelő módszerekkel nehezen megoldható családi, rokonsági, lakóhelyi, szomszédsági, közösségi ellenségeskedések, emberi problémák sajátos csoportját. A történész és az antropológus e ponton haszonnal forgathatja a szociálpszichológia klasszikusait, például Gordon W. Allport elemzését az előítélet természetéről, a frusztráció, a rögeszmés félelem, az indulatokat lecsapoló agreszszió, a bűnbakképzés „pszichodinamikájáról”. A bűnbak kifejezés az antik zsidóság egyik szertartására utal, melynek leírása a Leviták Könyvének 16. fejezetében olvasható. Az engesztelés napján áldozatra kiválasztott két kecskebak közül sorshúzással eldöntik, hogy melyiket áldozzák az Úrnak, majd a főpap mindkét kezét a másik bak fejére téve „ráolvasta Izrael fiainak minden mulasztását, minden engedetlenségét és minden bűnét”. Utána egy emberrel a pusztába vezettették a bakot, „s a bak elvitte minden bűnüket egy kietlen helyre”. Ezzel a nép megtisztult.
A bűnbakképzés mechanizmusát, amit a pszichológia kivetítésnek (projekciónak) nevez, a legkorábbi időktől kezdve megtalálhatjuk az emberi társadalmakban – ennek egyik megnyilvánulása a boszorkányüldözés is. Fontos észben tartani e szociálpszichológiai folyamatokat, s minthogy a boszorkány esetében olyan bűnbakról van szó, akinek feltételezett kártevését természetfeletti képességekkel magyarázzák, érdemes támaszkodni a valláselmélet megfigyeléseire, például az Amerikában élő francia filozófus, René Girard a bűnbak, a szentség, az erőszak és az áldozat összefüggéseiről szóló könyveire. Girard az emberiség bűneit magára vállaló, értük szenvedő, „Isten bárányaként” keresztre feszített Krisztus történetét a bűnbakmechanizmus archetipikus megnyilvánulásaként értelmezi, majd ezzel veti össze a bűnbakok más történelmi típusait, mindenekelőtt az évezredeken át megismételten e szerepbe kerülő zsidók üldözésének vallási és pszichológiai mozgatórugóit. A késő középkori zsidóüldözésekben kialakult negatív sztereotípiák, mint látni fogjuk, jelentős szerepet játszottak az ördöggel szövetkező boszorkány bűnbakképének kialakulásában.
A boszorkányság középkori megítélését ez a kettősség jellemzi: miközben az „elit” képviselői – teológusok, püspökök, egyetemi magiszterek – közül sokan felléptek a népi „babonaság” (superstitio) ellen, elszórtan mindenütt előfordultak – főleg termékenységvarázslatra, szerelmi rontásra, betegség okozására vonatkozó – boszorkányvádak: nemcsak a falvakban, hanem a városokban, sőt a nemesi udvarokban is.
A mágia antikvitástól örökölt „tudós” tradíciói – az asztrológia, az alkímia, a drágakövek, gyógyító füvek ismerete s a hozzájuk kapcsolódó, Salamon királyra vagy a legendás antik bölcsre, Hermész Triszmegisztoszra visszavezetett kézikönyvek, filozófiai munkák – a „tűrt” és a „tiltott” határvonalán helyezkedtek el a középkori műveltségben. A legproblematikusabb mindebből a szellemek, démonok megidézésének és „munkára fogásának” a szertartása volt, melyhez már az antikvitás óta hozzákapcsolódott az ördöggel kötött szövetség legendája. Híres történet kötődik egy Teofil nevű templomszolgához, aki Jusztiniánosz császársága idején Ciliciában szerződést kötött az ördöggel, hogy az segítse a püspöki méltóság elnyerésében. Később, megbánva bűnét, Szűz Máriához fordult, aki visszaszerezte neki az örök kárhozatot jelentő szerződést.
E történet nyomán formálódott ki azután a 15–16. században az ördögnek lelkét eladó Doktor Faustus legendája. Az a hiedelem pedig, hogy kellő tudománnyal meg lehet idézni az ördögöket, démonokat, és mindenféle célok elérésére használni lehet e kapcsolatokat, a rituális mágia, a „necromantia” spekulációinak igen széles körét éltette a középkorban.
Az ördög a középkor felfogása szerint nemcsak akkor jelent meg, amikor megidézték, hanem mindenütt kísértett, csábított, akár a szó szoros értelmében is. A középkori papok, teológusok hosszasan értekeztek arról, hogy a Sátán éjszakánként (férfiformájú) incubus vagy (női formájú) succubus képében megjelenik, és szeretkezik alvó emberekkel.
Az ördöggel való szeretkezés mint konkrét vádpont felbukkan a boszorkányperekben is, először 1324-ben, az írországi Kilkennyben az Alice Kyteler nevű nemesasszony elleni perben. Alice Kytelert azzal vádolták, hogy volt egy saját démonfamiliárisa, aki olykor macska, olykor fekete kutya, olykor egy néger alakjában jelent meg neki, s rendszeresen közösült vele, amiért az cserébe gazdaggá tette, és segítette ártó praktikáiban.
Hasonló motívum az ördög vezetésével rendezett obszcén éjjeli szertartás, a „feketemise”. Akár az ördögszövetség legendáját, ezt is az antikvitásból örökölte a középkor: ide tartoztak a Titus Livius krónikájából ismert Bacchanáliák (i. e. 186), a pogány rómaiak kereszténység elleni vádjai (miszerint éjjeli összejöveteleiken, leoltva a lámpást, orgiákat rendeznek, „áldozatuk” során pedig csecsemőket gyilkolnak). Az egyház később ugyanezzel támadta a gnosztikus, majd a manicheus eretnekeket. Innen öröklődött át azokba a középkori vitairatokba, melyek ez utóbbiak utódai, a bogumilok és katharok, valamint a valdens eretnekek ellen íródtak, és obszcén folklórelemekkel színezték ki az éjszakai orgiákról szóló történeteket.
Gyakori motívum a macska, kecske vagy ember képében megjelenő ördög s a neki adott hűségeskü, amit – a hűbéri esküszertartásnál szokásos, szájra adott csók sátáni ellenpontjaként – az ördög fenekére adott csók pecsétel meg. A feketemiséről adott beismerő vallomások elszaporodtak, amikor az 1233-ban megalakított inkvizíció félelmetes eszközeinek, mindenekelőtt a tortúrának a segítségével egyes túlbuzgó inkvizítorok sok kezükbe került vádlottból ki tudták ezt sajtolni. Ebben a bűnbakkereső légkörben a gyanúsítgatások s a hozzájuk kapcsolódó feketemisevádak kiterjedtek egyházhű csoportokra is. A Templomos lovagrend ellen 1307 és 1315 között a bálványimádás, istentagadás, homoszexualitás koholt vádjaival folytatott hírhedt per a rend vezetőinek és számos tagjának a megégetéséhez, a rend feloszlatásához és vagyonuk elkobzásához vezetett.
E per fő kitervelője (és haszonélvezője) IV. (Szép) Fülöp francia király (1285–1314) volt, s az ő „legistáknak” nevezett jogász miniszterei, akik az ördöngösség hasonló vádjain alapuló pereket rendeztek Fülöp más politikai ellenfelei, például VIII. Bonifác pápa (1294–1303) és Guichard, Troyes püspöke ellen is.
A „Sátán szövetségesei” ellen indított, egyre több formát öltő harc a 14. század Európáját számos történész megítélése szerint „az üldözések társadalmává” tette. Az eretnekek mellett az inkvizíció figyelme kiterjedt a falusi kuruzslók vagy az udvari mágusok, asztrológusok perbe fogására is. A kereszténységet kívülről fenyegető szaracénokon kívül sokféle belső ellenségre gyanakodtak. Ilyen félelmetes és fenyegető csoportnak tűntek a leprások, akik 1215 után elkülönített helyen, kirekesztve éltek. Egyes rémtörténetek szerint csecsemőket és kisgyermekeket gyilkoltak meg, és azok vérében fürödve próbáltak megszabadulni rettenetes betegségüktől, mások szerint kutak szándékos mérgezésével járványokat próbáltak terjeszteni, megbetegítve az irigyelt egészségeseket. 1321-ben nagyszabású pánik terjedt el Franciaországban és Aragóniában miszerint a leprások „kútmérgezéssel” kísérletet tettek az egész kereszténység kiirtására.
Egy ilyen nagyszabású összeesküvés mögött persze hatalmasabb és befolyásosabb csoportok álltak: az elfogott és kínvallatásnak alávetett leprások „bevallották”, hogy a zsidók bérelték fel őket, majd miután az üldözések kiszélesedtek és véres pogromhullámhoz s a zsidóság elűzésére szerveződő népi keresztes mozgalmak szerveződéséhez vezettek, az is kiderült, hogy az egész mögött ott volt maga a granadai emír is. Ezután egy emberöltővel, az 1348–49-es „fekete halál”, a nagy pestisjárvány Németországban, Svájcban és Franciaországban a legkiterjedtebb középkori zsidóüldözések kiváltója lett, s ezek a „vérvád” és az „ostyavád” további formáiban a 15–16. század folyamán is rendszeresen ismétlődtek.