Bolondokról, a boldogok nyelvén

A mester legutóbbi könyve, a Boldogok és Bolondok mint az életmű újabb stációja, a címbéli két fogalom kiemelésével a létezés új territóriumát jelöli ki, s e koordináták között vizsgálja a létbe-vetett emberi tudat létezésre adott reakcióit. Nyilván, a filozófiai megközelítés, meg a Brédára annyira jellemző esztétizáló vizsgálódás itt is alapvető elemei a szövegépítésnek, azonban ami a leghangsúlyosabb, s amire a szerző maga is felhívja figyelmünket: a nyelv adta lehetőségek és az általa szabott korlátok. Ahogyan ő mondja: „A boldogság~boldogtalanság egyenlet e délibábos jelenségének a magyarázata a nyelv leképező erejének a megbicsaklásában rejlik.” Ez a mondat első olvasásra két dolgot jelent, először azt, hogy szerzőnk elárulja, hogy (újfent) a lehetetlennel kísérletezik, másodszor pedig azt, hogy ennek a kijelentésnek alárendelve értelmezendő a könyv egészének szimbolisztikus rendszere, amely ugyancsak a Brédára jellemző meredek szójátékok, intertextusok és alaki megfelelések vaslogikával együvé kovácsolt rendszere, amely az alkotói tudat folyamatos rendezésének alávetetten válik szöveggé. Épp ezért érdekes a könyv szerkezete: a paragrafusszerű rövid fejezeteken átívelően érvényesül egyfajta narratív kohéziós erő is, amely egy pszeudo-epikus jelleget ad az egymást követő szövegrészeknek. Így a Boldogok és Bolondok fejezete nemcsak a mentális vektorok mentén olvasható-értelmezhető, hanem történetként is megáll a lábán.

A szerkezeti problémákat boncolgatva deríthetünk fényt az értelmezés újabb perspektívájára is, a könyv öt fejezetének címeit egymás után állítva jogosan kérdezhetnénk, hogy milyen összefüggések mentén szerveződnek egy kötet részeivé ezek a szövegek? Miért jut el Bréda a bolondok és a boldogok világától a mimézisen át az afró-afókig, vagyis Aphrodité apokrif aforizmáihoz, sőt még tovább, a műfordítás hadititkain keresztül az igencsak szubjektív egyiptomi exodus konklúzióihoz?

A Boldogok és Bolondok fejezetében, a szerző által kijelölt szövegtér úgy provokál, hogy figyelmeztet is: a boldogok és bolondok kilétének tisztázásával az olvasó a továbbiakban kiválaszthatja, hogy kivel is azonosuljon, a könyv első mondata pedig így hangzik: „Csak a bolondok boldogok igazán”. Később kiderül, hogy miért. Az elsődleges provokáció az, hogy az olvasó képes-e bolondnak lenni, mert ha nem, akkor hiába is folytatja az olvasást. Ha viszont igen, akkor Isten hozta Bréda létezésszínház-elméleti mesterkurzusára. Istent csak én teszem hozzá, Bréda itt nem ír róla.

Nos, ugyanebben a fejezetben, az elméleti megalapozás kultúrfilozófiai hadműveletei során találkozunk egy metaforával, amelyről nem igazán tudunk meg azon a szöveghelyen semmit, csupán az utolsó fejezetben válik megfejthetővé. A kőről van szó, amivel mint minervai mineráliával találkozunk az első részben, s amely az exodus-fejezet végére, mint központi metafora újabb értelmezési kulcsot ad a könyv egészéhez. A brédai cinizmus, a kultúra iránti keserédes szenvedély s a nyelv megbicsaklásaiban tetten érhető egzisztenciális kételyek egymásnak alárendelt tételmondatokká szerveződve adják a létezés-színház sajátos dramaturgiáját. A bolondoké a mennyeknek országa. Innen a drámaiság.

A mimesisről szóló passzusok mint a létezés mechanizmusának a művészet dimenziójában való reprezentálódásai „az emberek közötti megtörténés” (idézi Bréda Lukács Györgyöt) folyamatában fogalmazzák meg a kulturális darwinizmus elméletét az állati-emberi-isteni értékkategóriák tengelyén. Ez a kultúrakritikát is bőven tartalmazó fejezet sajátos, de tömény színházelmélet egyben, ugyanakkor ontológiai értekezés is.

A létezés teatralitásának meg (és fel) mutatása után Aphrodité apokrif aforizmái öt rövid fejezetben arra ösztökélnek, hogy újradefiniáljunk magunkban néhány elképzelést a nőkről, házasságról, létezésről, esztétikáról, sőt magáról az aforizmáról is: az aforizmák a textualitás testének az afrodiziákumai – mondja Bréda.

Ezek után nem meglepő tehát, hogy a fordítás fortélyairól, a műfordítás hadititkairól szól a következő fejezet. Itt nyilvánvalóan a fordító, a szerző és a mű a főszereplők, a mű ontogenézise, pontosabban a szerző és fordító közti közös nevező, a mű géniusza. Itt szerzőnk újra bebizonyítja elméletét, a mimesis-játék kapcsán kifejtett meglátásait, csak a megelőző fejezet gondolatsorát relativizálja a fordítás lehetőségével; pontosabban a könyv elején megfogalmazott elv értelmében a nyelv leképező erejének megbicsaklásához térünk vissza. Mi fordítható egyáltalán, és milyen nyelvre? Van-e tehát szerző és van-e fordító? Az igazi kérdés pedig az, hogy van-e egyáltalán nyelv?

Az Égien Égő Egyiptomból való exodus – az utolsó fejezet – kettős helyszín. Az a közeg, ahonnan útjára indult a keresztény kultúra, s amely konkrét valóságában, mint az ontológiai kérdésekre adható egyetlen választ őrzi magában a követ, azt a metaforát, amelyben leginkább megragadhatónak véli Bréda mester az emberi létezés lényegét, a kalcifikálódott test és lélek egyetlen túlélésre esélyes képződményét.