Bob Dylan, az ürügy

A legtöbb életrajz magát a zenészt, a zsenit próbálja megragadni, az egyéniséget, annak fejlődését gyerekkortól a sztárságon keresztül a bukásig, az életpályára valamiféle hatékony dramaturgiai ívet felállítva. Todd Haynes egy vad húzással Bob Dylant inkább mint jelenséget próbálta megfogni, annak több, egymással ellentmondásos arcát ragadja meg, és rakja egymás mellé mozaikdarabokként.
Ez a töredezettség viszont nem a hibája lett a filmnek, hanem ellenkezőleg: a legfontosabb és legérdekesebb jellemzője és vonzereje. Az író-rendező annyira merészen bánik a Dylan-életrajzzal (és életművel), hogy a költő-zenésznek nem kevesebb mint hat (vagy akár több!), egymástól radikálisan különböző „arcát” ragadja meg, s ezeket különböző színészekkel játszatja el, meglehetősen különböző műfajokban. A Dylan-metaforák eszerint – ahogy el is hangzik a film legelején – a következőek: költő, próféta, törvényen kívüli, szélhámos, elektromosság csillaga. E nyitány alatt képi szempontból egy boncolásnak lehetünk tanúi, ami alapvetően meghatározza a rendezői hozzáállást: lehámozni a bőrt, a felszínt, a kérget, és mélyre nyúlni.
A költőmetafora az egyik legrövidebb, inkább csak jelzőbója funkciója van – Ben Whishaw játssza, és amúgy Arthur Rimbaudnak hívják. A próféta figurája sokkal kidolgozottabb, ő Jack Rollins (Christian Bale), az ellentmondásos folkénekes, akiből idővel prédikátor lesz. Ez a szegmens egy áldokumentumfilm, álarchív felvételekkel és beszélő fejekkel. A szélhámos figurája még radikálisabb: egy fekete kisgyerek, aki vonatokon potyázik, és Woody Guthrie-nek adja ki magát. A kiöregedett, törvényen kívüli figurát maga Richard Gere játssza, és Billy, a kölyök (Billy the Kid) idejébe repít el bennünket. Az elektromosság csillaga pedig a nemrég elhunyt Heath Ledger által alakított Robbie Clark, aki színész – és adott ponton, egy film a filmben húzással az előbb említett énekes-prédikátort, Jack Rollinst is alakítja a róla szóló életrajzi filmben. A történetek tehát egyáltalán nem függetlenek egymástól, sőt folytonos kölcsönhatásban vannak.
A film leghangsúlyosabb figurája az, amelyik leginkább kötődik a Dylan-életrajz darabkáihoz. Jude Quinnt (azaz Bob Dylant) Cate Blanchett alakítja, és nő létére ő a „legbobdilenesebb” mindannyiuk közül – nem hiába övé az egyetlen, a filmhez kötődő Oscar-jelölés. Quinn történetében megtalálhatjuk a legfontosabb Dylan-történeteket, például a híres newporti folkfesztiválon történt incidenst, amikor Dylan először lépett színpadra elektromos gitárral, és a rajongók kifütyölték. Életrajzi elemek pedig másutt is el vannak rejtve: a filmből a Jack Rollins énekes-prédikátor figurán keresztül az is kiderül, hogy Dylannak milyen ellentmondásos volt a kapcsolata a hippimozgalommal, sőt még a keresztény fundamentalizmussal is erősen kokettált.
A sokféleségtől azonban nem esik szét a film, egy percig sincs az az érzésünk, hogy hat kisjátékfilmmel zsonglőrködött a vágó: a Bob Dylan-jelenség valahogy mindig megfelelő kohéziós erőt jelent. Az is igaz viszont, hogy akit a Dylanról való dokumentálódás hajtott a film felé, az nagy bajban lesz – ugyanis legalább annyira nehéz konkrét adatokat kihámozni e filmből, mint amennyire nehéz cukorrépát visszanyerni egy kiló kockacukorból.
Haynes Dylan költészetén és zenéjén kívül rengeteg filmes őst is megidéz: a Blanchett-jeleneteknél pédául Fellini villan fel, a Richard Gere-es vadnyugati darabkákban erős Peckinpah-hangulat uralkodik is (akinek 1972-es Pat Garrett és Billy, a kölyökjében Dylan és Kris Kristofferson, e film narrátora együtt szerepeltek!). Maga a rendezés és a szegmensek egymásra való hatása (értve ezalatt a figurák mozgását és egymásra való hatását) pedig helyenként Altmant idézi.
A filmet átlengi egy olyan Amerika-fíling, amit már rég elfeledettnek hittem. Bob Dylan ugyanis, mindenféle lázadásai és ellentmondásossága ellenére (vagy éppen azért) egy igazi amerikai ikon. Egy olyan Amerika-képet hordoz, amit mára már a jelenkor konfliktusokkal tűzdelt, Amerika által dominált történelme szinte elfeledtetett velünk.
A film legfontosabb ütőkártyája az, hogy par excellence filmes élményt nyújt, ami semmilyen más előadásban nem érne el ilyen hatást. A mozaikosság, a darabkák egymás mellé helyezése (pontosabban egymás mellé helyezésének ritmusa), az erősen eltalált és szegmensekként differenciált képi világ, valamint az e mellé kerülő diegetikus és nem diegetikus – mert azért mégiscsak Bob Dylanről van szó! – zenei rétegek együttes hatása adja az összélményt. A fekete-fehér nyersanyag szemcsézettségétől a színészek erős egyéniségén (és saját hangján!) keresztül a műfajok egymásba fonódásáig mindenre odafigyel, és tudatosan kezeli őket, amitől egy egyedülálló mozi lesz belőle, egy másodpercre sem válik unalmassá. És csak a végén döbbenünk rá, hogy Bob Dylan pusztán ürügy volt ehhez a filmhez.

I’m Not There/Bob Dylan életei, amerikai–német, 2007, 135 perc. Rendezte: Todd Haynes. Írta: Todd Haynes és Oren Moverman. Operatőr: Edward Lachman. Vágó: Jay Rabinowitz. Szereplők: Cate Blanchett, Ben Whishaw, Christian Bale, Richard Gere, Heath Ledger, Kris Kristofferson.

Jakab-Benke Nándor