Beszélgetés Erdei Eta nyugalmazott büntetőjogi bírával

– Miért választotta a jogi pályát? A felmenői között voltak jogászok?
– Nem voltak jogász őseim. Szegény családból származom, édesanyám egyedül nevelt, mert 1944-ben, kilencéves koromban édesapám vasúti szerencsétlenségben elhunyt. Zsúfolt szerelvényen utazott, kilógott a táskája, s egy hídnál beleakadt valamibe, s ő kiesett a vonatból. Mint majdnem minden aszszony akkoriban, anyám háztartásbeli volt, nem is tudott róla, hogy felvételizek az egyetemre. Kolozsváron elsőként jutottam be a jogra. Akkoriban divatos volt a svédmintás pulóver, amiből hetente kötöttem egyet, ami nem kis dolog, mert nagyon lassan készül. Ezeknek az árából tartottam fenn anyámat, nyolc évvel fiatalabb testvéremet és magamat. Tanulmányaimat még a Bolyai Egyetemen kezdtem, utolsó éves voltam, amikor Babeş–Bolyai lett belőle. Az első év második felében egyedüliként megkaptam a Gheorghe Gheorghiu-Dej ösztöndíjat, amelynek megőrzéséért rendkívül keményen meg kellett dolgoznom. Egyetlen gyengébb osztályzat a megvonásához vezetett volna.

– Az egyetemegyesítés után rögtön román nyelven kellett folytatnia a tanulmányait?
– Csak félig-meddig: a terminológiát románul is megtanultuk, de az előadások magyarul folytak. Amikor 1956-ban friss diplomásként hozzáfogtam dolgozni, mindent meg kellett tanulnom románul is. A Marosvásárhelyi Ügyészségre neveztek ki, majd négy évig jogtanácsosként dolgoztam az erdészeti hivatalban, később átkerültem a bíróságra.

– Marosvásárhelyről Csíkszeredába, igen felelősségteljes beosztásba került, megyei főügyész lett.
– A Csíkszeredai Bíróságra az 1968-as megyésítés után helyeztek át, aztán 1980-ban Bukarestbe hívatott az ország főügyésze, úgy emlékszem, 3-4 női bírával együtt. Később megtudtam, hogy – valószínűleg Elena Ceauşescu sugallatára – Hargita megyében magyar nőt kellett kinevezni az ügyészség élére, akkoriban Nicolae Ceauşescu még elég jóban volt a magyarokkal. Aztán amikor 1985-ben ez a viszony megromlott, visszahelyeztek a bíróságra.

– Milyen nyelven folytak a tárgyalások annak idején Hargita megyében?
– Csíkszeredában 1985-ig dolgoztam, és ha a felek magyarok voltak – márpedig a falusi emberek nem tudtak románul –, mindig magyarul folytattam le a tárgyalást, de az írnokoknak mindent románul diktáltam le. Soha nem kaptam megjegyzést emiatt. Megértettem a ki nem mondott, valódi mondanivalót, ha valaki anyanyelvén beszélt.

– Feltételezem, hogy be kellett lépnie a kommunista pártba.
– Természetesen, ez 1973-ban történt meg, addig ugyanis nem szóltak. Főügyész koromban Hargita megyében Szász József volt az elsőtitkár, akinek hetente egyszer kellett beszámolnom a jelentősebb bűncselekményekről, de csak vele tartottam a kapcsolatot, a Szekuritátéval soha nem volt dolgom. Vele kezdetben mindig magyarul beszéltem, de egy alkalommal, amikor elkezdtem a mondókámat, jelentőségteljesen rám nézett, és románul folytatta a beszélgetést. Úgy fogta meg az íróasztalt, hogy ezzel tudomásomra hozta, felvétel készül a beszélgetésünkről. Attól kezdve románul kellett társalognunk.

– Pályafutása során tárgyalt-e politikai ügyeket?
– Soha. Az elsőtitkár egyetlen alkalommal avatkozott be, egy érdekes üggyel kapcsolatban. Egy amerikai állampolgár összeismerkedett egy Bukarestben élő magyar nővel, gyermekük született, majd a férfi visszament Amerikába. A gyermek még nem volt egyéves, amikor az anya rákos lett, és meghalt. A férfi elismerte a gyereket, és törvényes úton ki akarta vinni Amerikába. Közben a kicsit a nagymama magához vette, és semmiképpen nem akarta kiengedni, ezért egy Dicsőszentmárton környéki faluban elbújt vele. Szász József felhívott, és azt mondta: rossz fényt vetne Romániára, ha kiadnánk a gyermeket. Nem tudom, miként oldódott meg az ügy, engem közben elhelyeztek Csíkszeredából.

– A politikai perek tárgyalása általában a katonai ügyészség asztala volt?
– Igen, de én nagyon kevés ilyen ügyről hallottam. Az ilyesmibe nem vontak be, én meg nem érdeklődtem. Azt tudom, hogy tárgyalták például a Jehova tanúinak ügyét, akik megtagadták a katonai szolgálatot. No meg érdekes módon engem nem engedtek az 1990-es marosvásárhelyi eseményekről szóló tárgyalások közelébe. Akkor még a megyei törvényszék elnöke, Iustin Ene vagy a helyettese osztotta ki az ügyeket a bíróknak, ma már a számítógép sorsol.

– Milyen más kirívó esetre emlékszik a csíkszeredai periódusból?
– Nagyon sokat dolgoztam a csíkszentdomokosi Lestyán-ügyön. A családfő különösen kegyetlen ember volt. Mesélték, ha elment hazulról, a zsírosbödönbe bezárt egy legyet, s ha hazajövet nem találta ott, megverte az asszonyt. Három fiuk volt, akiket sokszor harmincfokos hidegben kikötött az istállóba a jászolhoz. A verések mindennaposak voltak. A felesége negyvenéves korában meghalt, a falu szerint megbolondult. Az anya halála után két fiú otthagyta a szülői házat, de a legkisebb otthon maradt, mert sajnálta az apját, később viszont ő is elköltözött. Egy alkalommal visszatért a ruháiért, ekkor az apja fejszével úgy megütötte, hogy a fia kórházba került. Tette gyilkossági kísérletnek számított volna, de a fia nem tett feljelentést. Később a fiatalember újra hazament a holmijáért, az apa ismét fejszével várta, de ezúttal a fiú ütötte meg, majd otthagyta, s az apa megfagyott. A fiút persze apagyilkossággal vádolták, de én éreztem, hogy nem apagyilkos típus, ezért önvédelemnek minősítettem a tettét, és felmentettem. Ez nagy port kavart, mert a felmentés ilyen esetben nagyon ritka volt. A Legfelsőbb Bíróság végül annyi büntetést szabott ki rá, amennyit előzetes letartóztatásban töltött. Ma is úgy vélem, a Legfelsőbb Bíróságban nem volt annyi bátorság, mint bennem.

– Akkoriban a párt mindenbe bele akart szólni. Később, amikor Marosvásárhelyen dolgozott, próbálták-e befolyásolni az ítélethozatalban?
– Nem mondanám. Itt már nem voltam vezető beosztásban. Amikor Marosvásárhelyre kerültem, két bíró tárgyalt minden ügyet, illetve népbírók is voltak az ítélőtestületben. Én mindig a súlyos eseteket tárgyaltam: rablásokat, gyilkosságokat. Ma is azt vallom, nem volt rossz a népbírói rendszer, korábban munkásokat, a rendszerváltás előtt inkább nyugalmazott értelmiségieket osztottak be mellénk. Volt egy civil munkatársam, Demeter úr, aki emberi hozzáállásával sokat segített, főleg a büntetés kiszabásánál. Voltak kollégáim, például Banciu bíró, akik híresek voltak a rosszindulatukról, mindig a lehető legsúlyosabb büntetést rótták ki, a másik bírónak pedig ellensúlyoznia kellett őket, ilyenkor a népbiztos is segített. 1992–93-ban megszűnt a népbírói rendszer, pedig hasznos dolog az esküdtszék, igaz, azzal nem értek egyet, hogy kizárólag tőlük függjön a bűnösség megállapítása, amelyet nem mindig lehet egyértelműen kimondani. Például Nagykenden élt egy férfi, aki mindenkibe belekötött, rosszindulatú pletykákat terjesztett, félt tőle a falu. Hatvanéves szomszédja találkozott vele az utcán, az illető részeg volt, s ez a szomszéd ellökte, a kiállhatatlan férfi pedig elesett, beütötte a fejét a járdaszegélybe és meghalt. Tehát megvolt a kapcsolat a másik férfi tette s a haláleset között. Sok álmatlan éjszakám volt emiatt. Végül nyolc évet adtam neki, ez a minimum emberölésért, s jó magaviselete miatt csak két évet töltött börtönben.

– Szabott-e ki halálbüntetést pályafutása során?
– Ha jól emlékszem, 1991-ben törölték el a halálbüntetést. Egyetlen esetben ítéltem valakit halálra, egy dicsőszentmártoni férfit. Egy buszsofőr összeszűrte a levet egy Gina nevű postásnővel, akinek a befolyása alá került. Egy alkalommal, talán 1989–90-ben a férfi megölte a feleségét, a náluk tartózkodó sógornőjét, keresztet rakott a két holttestből lakásuk padlóján, majd a szeretőjével elutazott, úgymond nászútra. Az áldozatokat hét nappal később találták meg. Ezt a férfit egy kollégámmal halálra ítéltük, de nem hajtották végre az ítéletet, a rendszerváltás után több amnesztia, kegyelmi törvény lépett életbe, így a tettes kiszabadult. Azt hiszem, végül tíz évig ült rács mögött. Egyébként fiatal ügyész koromban meséltek egy halálos ítélet végrehajtásáról, az is szerelmi történet volt, és persze gyilkossággal ért véget. Lőfegyverrel hajtották végre az ítéletet a Somostetőn.

– Kapott-e fenyegető leveleket, telefonhívásokat azoktól, akiket elítélt?
– Ilyesmi soha nem fordult elő. A dicsői férfival egyszer szabadulása után szembementem az utcán. Nem tudtam megállapítani, hogy megismert-e, mindenesetre nem szólított meg.

– Úgy tudom, az egyik legmegrázóbb ügye kiskorúakhoz fűződött, és a tettesre nem tudott olyan súlyos ítéletet szabni, mint amilyet szeretett volna.
– Ennek a történetnek a főszereplője egy szegény családból származó tízéves fiú volt. A szülei odaadták egy Segesvár környéki juhásztanyára szolgának, ezért a család minden évben egy disznót kapott, amire igen nagy szükségük volt. A gyerekkel nagyon csúnyán bántak, főleg a juhász 17 éves fia. A gyerek több ízben hazaszökött, s könyörgött, hogy ne küldjék vissza, de nem volt menekvés. Egyszer a gyerek vízért ment, és közben megint szökni próbált. A gazda fia megdobta egy kővel, majd egy társával fejjel lefelé egy fára kötötték acélkötéllel, s ugyancsak drótkötéllel addig ütötték, amíg életét vesztette. Utána a sínekre tették, hogy balesetnek tűnjön a dolog. A fotók alapján a gyerek egész teste eleven seb volt, teljesen beborították a régi és friss sérülések. A tettesek beismerték, hogy ők oltották ki az életét, de mivel a juhász fia kiskorú volt, maximum öt évet lehetett kiróni rá. Régen kiszabadult. Egy másik ügy is erősen felkavart, ebből kitűnt, mit képes kihozni a nyomorúság az emberekből. Egy házaspár hároméves kislányával a termelőszövetkezet istállójából elkülönített kis odúban élt, és télvíz idején a soványka gyerek egy reggel állt a kályha mellett, és sírt. Az apa – mint mondta, elkeseredésében – belerúgott, s a kislány meghalt. A férfi arra kényszerítette feleségét, hogy az erdőben kaparják el a gyereket, aztán két hétig nem engedte az anyát a sírhoz. Két hét múlva az asszony kiszabadult otthonról, félbolond volt már, amikor elmondta a faluban a történteket. Persze a férfit ítéltem el, a nő tudtommal elmegyógyintézetbe került.

– Eddigi történetei férfi elkövetőkről szóltak. Pályafutása során volt-e dolga női bűnözőkkel?
– Kevés női tettesre emlékszem. Rájuk az a jellemző, hogy amikor nem bírják már a veréseket, a férjük részegeskedését, előveszik a konyhakést. Volt ilyen esetem. A férj disznóvágáskor berúgott, kötekedett, verekedett, s a feleség a disznóölő késsel kioltotta az életét. Minden enyhítő körülményt figyelembe véve nyolcévi szabadságvesztésre ítéltem. A súlyos esetekben általában úgy jártam el, hogy az utolsó tárgyalás után egy-két héttel hirdettem ki az ítéletet. Az ember ilyenkor gondolkozik, tépelődik, nem könnyű valakit nehéz évekre rács mögé küldeni. Azzal különben nemigen értek egyet, hogy manapság nagyon fiatalon is bíró lehet valaki. Szerintem 35 éves kor alatt egy embernek nincs meg a kellő élettapasztalata, bölcsessége, gyakorlata ahhoz, hogy mások fölött ítélkezzék. Ez a polgári ügyekre is érvényes. És nem utolsósorban meg kell tanulnia viselkedni.