Beszélgetés Vértes Péter nagyváradi származású fizikussal

– Gyerekkorában feltehetőleg Vértes Péter is sokat játszotta az akkori legkedveltebb társasjátékot, az Amerikából jöttem, mesterségem címere... kulcsmondattal kezdődő interaktív játékot, melynek során a leghajmeresztőbb foglalkozásokat kellett kitalálni – mutogatás alapján. De ha akkoriban gyakorlott játékos is lehetett, nem tudom, mennyire sikerülne most kapásból megértetnie velem az óceánkutató fizikus mesterségét. Szavakra is szükségünk volna.

– Akkor most mondjam vagy mutassam? Én nem bánom, ha könnyed hangnemben beszélgetünk, mert a mesterségem bár egyáltalán nem vicces, az élet viszont sokszor nagyon is az.

– Jó, akkor kezdjük a legelején: ha ötéves kora óta hegedül, miért nem lett fordított a pályaválasztása? Vagy csak a zene lehet életre szóló hobbi, a fizika nem?

– Semmiféle okkultizmus nincs a háttérben, egyszerűen csak egy évvel azok előtt születtem, akik a nagyváradi művészeti középiskola első évfolyamára kezdtek járni. Én tulajdonképpen tizenegy éven át ugyanabba az iskolába, az akkori 2-esbe jártam, s oda is azért, mert épp csak át kellett mennem az úton, tehát nem volt különösebben veszélyes a megközelítése még egy elemistának sem. Hegedülni a népi művészeti iskolába jártam Kirvai tanár úrhoz, s hegedülni is azért, mert az volt otthon, nem zongoránk. Aztán később külsősként délutánonként bejártam a zeneiskolába. És versenyeken is részt vettem, nem különösebb sikerrel.

A fizika- és a matekversenyeken viszont mindig nyertem, fizikából – ha jól emlékszem – az országos olimpián dicséretet kaptam. Íme a válasz, hogy egyetemre menet miért választottam a fizikát: zene szakra egyáltalán nem biztos, hogy bejutottam volna, a fizika viszont ugyanennyire nem volt kétséges. És akkoriban a sikertelen felvételi azonnali sorkatonaságot jelentett. Ezt el akartam kerülni. Mellesleg pedig – erről akkoriban nem szívesen beszéltem – az egyik ujjam lesérült, mert azért kosárlabdázni is szerettem.

– Kolozsvár sokkal közelebb van Nagyváradhoz, mint Bukarest. Az egyetem megválasztásának is van egy sztorija?

– Ez afféle presztízskérdés volt, mivel a fizika talán a Bukaresti Egyetemen számított leginkább elit szaknak. Mai fogalmak szerint – amerikai összehasonlítással élve – a Harvardnak felelt meg. És ahogy mondtam, már gyakorlott versenyzőként zenei téren semmit nem nyertem, fizikából viszont sokszor, sokat. Ez adott önbizalmat a felvételinél, és nem is véletlenül. S ahogy a serdülők zöme, én is lámpalázas voltam, ami városi, megyei vagy akár az országos fizikaversenyeken leküzdhető, de pódiumra kiálló zenéléskor kevésbé. Így utólag érdekes megfogalmaznom, de valahogy nálam a zene és a fizika kapcsolata olyan, mint a biológiai fejlődés.

Konjunktúra kérdése, van, hogy visszaszorul, majd újra előbukkan. Tény, hogy az egyetem alatt nem hegedültem, később viszont az Orvosok Zenekarában komolyan és állandóan. És Miamiban is: állást még nem kaptam, de már zenéltem egy amatőr csapatban. Ez is hihetetlenül egyszerűen ment: besétáltam nézelődni egy zeneboltba, és ott „rekrutáltak”. És játszom a mai napig: vonósnégyesben is, és a miami Közösségi Zenekarban. Ennek a megszervezése és működtetése jellegzetesen amerikai: vagyis nemhogy nem kapunk semmiféle anyagi juttatást, de mi fizetünk tagsági díjat, hogy részt vehessünk a zenekar munkájában.

Karmesterünk van állandó is, fizetett is, ez attól függ, hogy éppen ki adminisztrálja a zenekart. Jelenleg egy nagyon ügyes ügyvédnő vezeti, aki ismeri a pályázatok szövevényes világát, vagyis sikerül pénzt szereznie, és így együtt dolgozhatunk a városi zeneiskolák, illetve az egyetem karmestereivel. Pillanatnyilag is nagyon jó karmester irányít bennünket, aki a moszkvai Bolsoj Színháznak volt a karmestere, mielőtt ’90 tájékán Amerikába jött volna. Érdekességként mondom, hogy gyakran még ma is én „fordítom” a többiek számára azt, amit mond, annyira nem értik az erősen oroszos hangsúlyát.

– Térjünk még vissza egy pillanatra az itthoni első és egyben utolsó munkahelyéhez, a măgurelei Atomfizikai Intézethez. Ha az egyetemi évek alatt nem zenélt, volt-e valamilyen különös késztetése, hogy a munkahelye mellett ismét elővegye a hegedűjét? Túl nagy volt a stressz, vagy bizonyítani akart?

– Sem egyik, sem másik. Az intézetbeli munka nem volt olyan igazán embert próbáló, szerettem, a közösség is jó volt. Újabb érdekesség, hogy az egyik kollégánk Ceauşescu legnagyobb fia, Valentin volt. Jól lehetett vele dolgozni. Végső soron én ott a lehető legtermészetesebben éltem: érdekelt a munkám, csak nem maximális szenvedéllyel. És előbb-utóbb felmerült, hogy a munkán kívül mit akarnék még csinálni. Így jött vissza a zene. Egyébként is folyamatosan jártunk hangversenyre, színházba... És még egy érdekesség: az 1977-es földrengést is épp egy színházi előadás alatt kaptuk el a feleségemmel és egy jó ismerősünkkel. Szoktam úgy is mondogatni, hogy a földrengést „belerendezték” nekünk az előadásba.

– Az elmondottakból úgy érzem, hogy szerette a bukaresti életet. Hogy merült fel mégis a távozás gondolata?

– Sok éven át szóba sem került, de a 70-es évek végén mondhatnám hirtelen döbbentem rá, hogy el kell menni. Egyik nyáron szerettünk volna Budapesten nyaralni, de kiderült, hogy nem kapunk útlevelet. Hamar eldöntöttük: hogyha a perifériára szorítanak bennünket, akkor már legyünk máshol a periférián, ott, ahol jobb az életminőség. A féltestvérem akkor már amerikai állampolgárként élt Miamiban, általa lett jogom nekem és a feleségemnek, hogy bevándorlóként és nem menekültként menjünk az Egyesült Államokba.

Ez nagyon lényeges különbség, az egész további életünket pozitívan határozta meg. Mindössze három hetet voltam munka nélkül, mivel 1980. december 25-én érkeztünk meg Miamiba, és január 19-én már dolgoztam. A Miami Egyetem óceán- és légkörkutató tanszékére kerültem – és onnan mentem nyugdíjba. Mellém szegődött a szerencse: a tanszéken épp egy fizikusi állás üresedett meg, jelentkeztem, felvettek.

– Az elnevezés alapján sokkal izgalmasabb munkának tűnik, mint a bukaresti atomfizikai kutatás. Különösen, hogy kint az óceánon... Mennyi időre hajóztak ki általában?

– A hajó nagyságától függően pár nap és öt hét közt „kalózkodtunk”. Amikor én kezdtem ott dolgozni, még a munka minden fázisát mi végeztük, a műszerek összerakásától az adatgyűjtésig, illetve az adatok feldolgozásáig, értékeléséig. Ma már sok mindent szatellitről végeznek, de akkor nagyon fontos volt a csapatmunka. Mi, fizikusok a vízáramlatot, a víz mozgását mértük, ez azért olyan fontos, mert a hőáramlást a víz mozgása irányítja. Ezt sokan nem tudják, azt mondják, azért van meleg, mert a meleg levegő... A meleg levegő mozgását a vízáramlat indukálja. Biológusokkal dolgoztunk gyakran együtt, vannak ugyanis interdiszciplináris jelenségek, amit együtt kell értékelni. Ilyen például a csíkhalak vonulása a lárvák után – ami sok „rejtett adatot” árul el.

– Mondhatjuk azt, hogy bejárta a világóceánt?

– Dehogy, csak az Atlanti-óceánon jártam. A technikusok a Csendes-óceánra is mentek, az adatfeldolgozók nem. Nagyon szép, érdekes munka volt ez a „kalózkodás”, de fizikailag meg is viselt erősen. Különösen a fedélzeten való hosszas álldogálást kellett megszoknom, komoly lábizomfejlesztés kellett hozzá. De a változtatás eszembe sem jutott, hisz tulajdonképpen mindössze két munkahelyen dolgoztam: Bukarestben és Miamiban, vagyis nem vagyok az a kimondott vándormadár. Holott a vándormadár élete biztosan érdekesebb, de ez természet dolga. Mellesleg Miami nem egy rossz város, mindkettőnknek hamar lett állása, most pedig, hogy nyugdíjba mentem, több időnk van járkálni.

– Sorra veszik azokat a helyeket, ahol nem jártak még?

– Inkább pillanatnyi ötletek alapján jövünk-megyünk. Vagyis nincs úgynevezett „kukalistánk”, nem pipáljuk ki sorra a még nem látott vidékeket. Legutóbb Patagóniában voltunk, igaz, hogy oda nem éppen pillanatnyi ötlet alapján mentünk, hanem egy barátunk buzdítására. Nem bántuk meg, csodálatos világ.

– Egyszóval a nyugdíjba vonult Vértes Péter nem unatkozik: folyamatosan zenél, s ha kedve tartja, a feleségével felkerekednek egy rövidebb-hosszabb útra.

– Pontosan. És örülök, hogy szavakkal mondhattam el mindezt, mert azért a mutogatás esetleg félreértéseket is okozhatott volna!