Beszélgetés Székely Szabó Zoltán Bécsben élő színésszel, taxisofőrrel

– Karácsony és újév táján a színész általában vidám, zenés műfajban lép színpadra. A taxisofőr ugyanakkor rengeteget fuvarozik. Mivel teltek az ünnepek annak, aki magát taxínésznek nevezi?

– A taxínész karácsony előtt Marosvásárhelyen mutatta be az egykori erdélyi társairól összeállított interjúkötetét, előzőleg az Egerek és emberek című drámában „tündökölt” Sopronban, a szent ünnepek alatt éjjel-nappal taxizott Bécs utcáin, majd az óév búcsúztatására és az új esztendő köszöntésére elutazott kikapcsolódni Kárpátaljára.

– A színészekre nem jellemző, hogy egymást kényeztessék, az Egy nemzedék három felvonásban című könyve által viszont ön egyenesen futtatja a kollégákat, nem is akárhányat közülük. Huszonkilenc egykori pályatársát és önmagát szólaltatja meg – ahogy a kötet címe is sugallja – három különböző korszakban. Arról nem is beszélve, hogy idestova immár két évtizede egész társulatok vendégjátékait menedzseli Bécsben. Honnan ez a nagy szív?

– Annak ellenére, hogy testnevelési osztályban végeztem, nem sportolok, nem is dohányzom, nem lottózom, nincs más szenvedélyem, mint a színház. Tizenkilenc éven keresztül színházi életet éltem, ebből tízet hivatásos színész voltam Sepsiszentgyörgyön. Tizenhetedik éve taxisofőr vagyok. Van, aki ezen gúnyolódik, de hát az ilyen ember magát minősíti, hiába ül kétesen magas lovon. E lenézett mesterség gyakorlása közben és mellett jut időm és energiám megszervezni a Magyarország határain kívüli társulatok ausztriai fellépését. Az első meghívót húsz és fél évvel ezelőtt kézbesítettem. Öröm önt el, amikor látom, hogy a Bécsbe eljutó és ott fellépő színészek boldogok. Anyagi forrásaink nem teszik lehetővé, hogy piros szőnyeggel fogadjuk őket, szállodát sem tudunk biztosítani, de a vendéglátó magyar családok három napig kényeztetik a csapatokat, míg az Europa Club – amelynek 25 éve vezetőségi tagja vagyok – igyekszik tisztességes gázsival meghálálni a vendégszereplést. Már indulásból kikötöttem, hogy csak akkor hívok meg bárkit is, ha becsületesen meg tudjuk fizetni, nem pedig a szegény rokon szerepére alázzuk. A több mint két évtized alatt – rövid kényszerkihagyással – mintegy hetven előadással sikerült megörvendeztetnem a bécsi közönséget, néhányszor a linzit is, amely az évi négy vendégszereplés alkalmával két kis- és két nagytermes házat tölt meg.

– Húsz esztendő alatt – ha megszakítással is – évi négy vendégjáték szép kis impresszáriói teljesítménynek számít.

– Mint említettem: az eredeti szakmám egyben a hobbim is. A taxiban és néha a szabad időmben is megélt magányomat és sehova tartozásomat előadás-szervezéssel oldom. Hazátlan, apátlan-anyátlan, özvegy, testvértelen, gyermektelen lévén, a családomat az úgynevezett határon túli magyar színtársulatok, otthoni barátok és egy székely „kislány” pótolja. Közel húsz évvel ezelőtt, 1993-ban, amikor a szatmárnémeti társulatot köszönthettem, azt találtam mondani, hogy „közületek vétettem”.

Erre Parászka Miklós akkori igazgató játékosan kinevezett az erdélyi magyar színjátszás bécsi nagykövetévé. Azóta ehhez tartom magam. Visszatérve a felvetésre, én nem csak impresszárió vagyok, hanem portás, jegyárus és takarító néni is egyben. Ez úgy néz ki, hogy az előadásokat megelőzően kiküldünk közel nyolcszáz meghívót, aztán három hétig a taximban mindegyre csörög a telefon. Aki több jegyet rendel, annak alkalomadtán a lakásához kanyarodom.

Aki csak egy-két helyet foglal, az előadás előtt sorban áll a pénztárnál – ahol szintén én szolgálom ki. Nagyszínpadi előadás esetén pénteken a Francia Gimnázium titkárnőjétől átveszem az iskolai színház kulcsait, onnantól kezdve vasárnap hajnalig én vagyok a mindenes. A szombat esti függönylegördülés és az utolsó néző távoztával kitakarítom a helyiségeket és az illemhelyeket, a kulcscsomót bedobom a postaládába, alszom egy rövidet, majd taximmal újból rovom Bécs utcáit.

– Érdekes, hogy míg más, Erdélyből Magyarországra áttelepült, egykoron sikeres színész, akit az anyaországban jobbára csak tálcahordónak szerződtetnek le egy-egy darabra, teljesen kikozmetikázza, vagy legalábbis takargatja szakmai önéletrajzát, ön viszont nyíltan vállalja mindazt, amit tesz. Hol kereshető ebben a logika?

– Minek is hazudnék magamnak? Mindig azt vallottam, hogy dolgozni nem szégyen. Nagyon jól tudom, milyen helyzetben vannak az Erdélyből Magyarországra áttelepedett színészek. Én megóvtam magam az ottani megaláztatásoktól, nem próbáltam egyetlen magyarországi színházba sem bekérezkedni, mert tudtam, hogy nem Hamlet-szerű szerepekkel várják a magunkfajtát. Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból.

– S ha már az őszinte vallomásoknál tartunk, megkérem, erősítse vagy cáfolja meg azt, amit önről hallani, éspedig hogy bukdácsolva végezte el a színit.

– Bukdácsolva? Bukva, kirúgva, berúgva… Kilenc esztendeig jártam a hatéves egyetemet: Marosvásárhelyen a színit, Kolozsváron a magyar–angol tanárit. A két intézetben összesen négy évig voltam másodéves. Amikor bekerültem a színművészetire, még gátlásos, gyámoltalan, taknyos kölyök voltam, akit nem lett volna szabad felvenni. Mire Kolozsvár után visszakerültem, már minden olyan hülyeséget elkövettem, amin egy legénynek illik átesnie.

– És mindezek ellenére a sepsiszentgyörgyi társulat oszlopos tagja lett.

– A főiskolai senkiségből depressziós reménytelenséggel pottyantam a pályára, és láss csodát: már az első évad végére sikeres színésszé emelkedtem. Tamási Áron Hegyi patak című darabjának ősbemutatója után, melyet Tompa Miklós rendezett, Kántor Lajos ezt írta: „… e lehetőséget egy nagyon tehetséges ifjú színész, Szabó Zoltán felragyogtatta. Tulajdonképpen ő volt ezen az előadáson a meglepetés, az igazi felfedezés.” Az agyonszidalmazott Seprődi Kis Attilának, a kivételes igazgató Sylvester Lajosnak, a remek csapatnak és a feledhetetlen feleségemnek köszönhetem, hogy tíz évig boldog voltam a pályán.

– És mégis disszidált…

– Dacosan nem adtam magam az őrült rendszernek. De ahhoz, hogy tegyek ellene, sem okos, sem bátor nem voltam. Nem disszidáltam, elengedtek kirándulni. Egyszerűen nem volt erőm visszamenni. Vonított bennem a megalázottság, csorgott belőlem a gyűlölet: inkább vetem az életemet a rothadó Nyugatnak, mint a virágzó szocializmusnak. Székely indulattal odahagytam a nagy Sz betűket: a Szülőföldemet, a Szüleimet, a Színpadot, a Szerelmetes Szívpáromat, a Szilvapálinkát… Az otthon bennem felgyülemlett mocskot a Dákok a nyitott égbolton című könyvemben sikerült kiírnom magamból 1991-ben.

– Nem bánta meg, hogy távozott az országból? Hiszen azzal, hogy Bécsbe ment, tudatában lehetett annak, hogy ott már nem a színészetből fog élni.

– Székely Jánossal szólva: „Bánom, de nem bántam meg”. Most, huszonhat év után kezd megesni, hogy nem színházról álmodom. Hosszú ideig válogatott nyavalyákban kéjeleghettem, két-három évig minden este hat óra körül automatikusan „begyúltam”. Rummal próbáltam oltani magam, mondván, éppen ma talán amúgy sem lenne előadásom. Amikor csatornát ástam, mert bizony ilyen munkára is kényszerültem, azzal áltattam magam: ó, csupán a zenekari árokban bóklászom. A Katona József Színház Három nővér-vendégjátéka után két hétre kiakadtam. A határon túli magyar színházak seregszemléin, a kisvárdai fesztiválokon menetrendszerűen leittam magam, mert „józan fejjel nem jó nézni…”, ugyebár. De évről évre újra meg újra visszamentem, kellett a mákony: a színházdrog.

– Soha nem gondolt a hazatérésre?

– 1992-ben hazaugrottam felújítani az Emigránsokat. Ha akkor egy baráti szó… A darabbeli partnerem volt az igazgató. Ha 2003. május 7-én el tudtuk volna kezdeni az Emigránsok csíkszeredai változatának a próbáit… De két héttel előtte belém ütött valami fertőzéses nyavalya. Egy időben nosztalgiából lábatlankodtam a váradi színházban, majd bekérezkedtem Marosvásárhelyre statisztálni, ezelőtt két évvel játsztam három darabban Kézdivásárhelyen, nagy ritkán erre-arra kabarézgattam, hevesen pártolom a mikházi Csűrszínházat, a múlt ősszel őgyelegtem a soproni társulatalapító előadásban. Volt benne egy egész mondatom, mégpedig idegen nyelven. Büszke vagyok rá, hogy a Petőfi Színház színpadán – az Egerek és emberekben – én szólaltam meg elsőként románul. Szóval csupa-csupa pótcselekvés… Noha Ausztriában én vagyok a legjobb magyar színész, tudom, hogy ezzel a szakmával semmi kilátásom. Ezért átképeztem magam: magyar színészből magyar íróvá. n Szucher Ervin