Beszélgetés Miklósa Erika szoprán operaénekessel

 – Önfeledten, örömmel énekelt a nemrég Sepsiszentgyörgyön rendezett koncertjén. Minden fellépésen így énekel?

– Természetesen. De persze a közönség és a hangulat is rendkívül fontos. Sepsiszentgyörgyön hihetetlen közönség volt, rengetegen voltak, csodálatos atmoszférája lett a koncertnek, élt és vibrált, rám is nagy hatással volt. Egyébként is a zenét szeretem, de ilyenkor még kapok egy lökést.

– Hogyan készül a fellépésekre, mit tesz, hogy megőrizze a hangját?

– Mindennap gyakorolok. A hangomért nem teszek semmi mást, egyszerűen csak odafigyelek, és tudatosan, egészségesen élek. Most nem arra gondolok, hogy vigyázok, hogy meg ne fázzam, hiszen nem vagyok megfázós típus, inkább a stresszoldást tartom nagyon fontosnak. Ezen a szinten nagy az elvárás, és emiatt hatalmas a rám nehezedő nyomás, amit általában sporttal oldok.

– Fiatalon került az élvonalba, tizenkilenc évesen a Magyar Operaház minden idők legfiatalabb énekese lett. Mindez előnyére vagy a hátrányára vált a további karrierje során?

– Most úgy értékelem, hogy csakis az előnyömre vált. Még most sem számítok öregnek, ám olyan hamar átélhettem, megtapasztalhattam és tanulhattam az éneklést, hogy mindezt sokkal korábban kamatoztathatom, mint azok, akik elidőznek a Zeneakadémián. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell Zeneakadémiára járni, hanem azt, hogy én ilyen alkat vagyok, akinek ez bizonyult a jó útnak.

– Sok műfajban kalandozik. Miért vállalja, hogy operettet, népdalt, könnyűzenét is énekel?

– Azért, mert elsősorban énekesnőnek tartom magam, és nem operaénekesnek. Egy énekesnő nagyon sokat kell kitekintenie, átélnie, hogy minél színesebb legyen, minél jobban és hitelesebben tudjon közvetíteni érzéseket. Úgy gondolom, hogy ha más műfajokba is belekóstolok, esetleg tanulhatok azok alapján, ráadásul mindez pluszenergiákat jelent, akkor mindez segít abban, hogy minden esetben a maximálisat nyújtsam a hallgatóságnak.

– Húsz éve énekli az Éj királynőjének a szerepét, és mindig szeretettel beszél róla. Menynyire kötődik Mozart Varázsfuvola című operájához?

– Ez az a szerep, amely mindenhova eljuttatott, ez volt az én belépőkártyám. Bár eleinte ellenkeztem, de egy idő után egy életre a barátommá és társammá vált, már nem is tudom elengedni. Húsz év után is még mindig vannak helyek, ahol elénekelem. És örömmel teszem. Ez a szerep nagyon jól kordában tudja tartani az embert.

– Ez lehet a sikere egyik záloga, hogy azonosították ezzel a szereppel?

– A siker záloga az, hogy egy szerepet hogyan formál meg az énekes. Ez egyedi szerep, nagyon kevesen tudjuk elénekelni, és ilyen hosszú távon még kevesebben. Négy-öten vagyunk, nagyon sok a meghívás, így váltjuk egymást. Inkább a megformálás az a többlet, amivel sikeres tud lenni ebben a szerepben egy énekes. Nekem nagy szerencsém volt, hogy a pályám során éppen a legjobb időszakomban tartottak Mozart-évet. 2007-ben Claudio Abbado olasz zongoraművésszel részt vettünk egy nagy európai turnén, ezt a koncertet aztán a Deutsche Gramofon rögzítette, lemez készült belőle, és rákerültem a legjobb Mozart-felvételek különkiadására is. Szóval az olyan meghatározó időszak volt, amivel én a teljes magaslatokba repültem. Ez nagy szerencse volt. Úgy érzem, Mozart gondolt rám.

– Ön az önkéntesség magyarországi nagykövete. Miért vállalta ezt a feladatot?

– Az egy része az életemnek, hogy művészként sikereket érek el. Ettől függetlenül én szociálisan erősen érzékeny ember vagyok, érdekelnek az emberek problémái. Érdekel az önkéntesség, már régóta foglalkozom ezzel mikroszinten. Már gyerekkoromban megpróbáltam összefogni az utcánkban lakó sokféle nemzetiségű gyerekeket. Aztán amikor egy kis faluba költöztem, azzal szembesültem, mennyire nehezen tudja összefogni az önkormányzat a sokféle embert, és eldöntöttem, hogy az önkéntességre áldozom a fél életemet. Amikor a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium felkért, hogy Vajda Attila olimpiai bajnok kenus és Feke Pál énekes mellett legyek Magyarország önkéntességi nagykövete, borzasztóan boldog voltam. Ők talán nem is gondolták, hogy mennyire telitalálat volt az én választásom. És mikor ezt mondom, igyekszem szerénynek maradni. De az önkéntességben hosszú évek tapasztalata áll mögöttem, civil egyesületet vezetek, környezettudatos életre nevelem az embereket, egészséges életmódra biztatom az asszonyokat, akiknek alapítottam egy tornaklubot is. Emellett rengeteg egyéb tevékenységem is van, fiatalokat patronálok, idősekkel foglalkozom. Nekem ez az alibim. Lehet, hogy nem ez a legjobb kifejezés, de ez az, ami mindig ott tart a realitásban, és biztosítja számomra az életet a művészeten kívül. Ez az a tevékenység, ami engem egyensúlyban tart, én így vagyok teljes...

– Vidéken, egy 117 lelkes apró faluban él, ugyanakkor teljesen otthonosan mozog a világvárosokban. Hogy éli meg ezt a kettősséget?

– Ez ugyanaz, mint a művészet és az önkéntesség kettőssége az életemben. A személyiségem megkívánja, hogy tudjak elvonulni, de természetesen dolgozni csak metropolisokban tudok, hiszen a kis falvakban nincs operaház. A kis falu a feltöltődés helye, és erre feltétlenül szükség van, hogy az ember úgy tudjon alakítani és teljesíteni, mint ahogy én teszem.

– Mesélte, hogy székelyföldi látogatása során reggelenként a Rétyi nyírben kocogott. Hogyan sikerül úgy összeállítani a programját, hogy mindenre jusson ideje?

– Korán kelek, és akkor mindenre van időm. Valószínűleg a sportolói múltamból ered, hogy elég fegyelmezett ember vagyok, beosztom az időmet. Általános iskolában atletizáltam, ám egy sérülés miatt az élsportot abba kellett hagynom. Viszont az megmaradt, hogy ha rendszerben élek, akkor mindenre jut időm, amire csak akarom. Az önkéntesség például számomra nem munka, hanem az abszolút kikapcsolódás. Ez a hobbim, és szerencsére ezt a családom is elfogadja.

– Polgármesteri tisztségért is indult: a tavalyi helyhatósági választáson függetlenként megpályázta a Fejér megyei Bakonykúti elöljárói tisztségét. Milyen megfontolásból vállalta volna el a községgazda szerepét?

– Komolyan gondoltam, de az igazi cél az odáig vezető út volt. A választási kampányt szántam figyelemfelkeltőnek. Meg is ijedtem, amikor megláttam, hogy mindössze egy szavazattal maradtam le a versenytársam mögött. Rögtön az jutott eszembe: mi lett volna, ha tényleg polgármester leszek, arra már biztosan csak éjszaka lett volna időm. Viszont a tervem bevált, a kampány sikeres volt, bebizonyítottam, hogy a falu megérett a változásra, elértem, hogy az emberek figyeljenek oda, törődjenek vele. Az eredmény látványos volt, hiszen a választáson 98 százalékos jelenlétet produkált a település lakossága.

– Mire vágyik, mit szeretne még elérni?

– Nem tudom, erre nem szoktam mostanában gondolni, mert a sors mindig elém teszi a dolgokat, a feladatokat, amiket meg kell oldani. Az a lényeg, hogy az ember a jelennel foglalkozzék, ne a jövővel, és ne a múlttal. Én pedig pontosan ezt teszem.

– Szokott-e magában dúdolgatni?

– Szinte soha. És zenét sem hallgatok. Nekem a csend a zeném.