Beszélgetés Márton István nagyváradi építésszel

– Építészet és zene – életrajzi adatai szerint ezen a két pilléren nyugszik Márton István minden eddigi tevékenysége. Stabil „épület” az élete, mivel mindkét tartóoszlop kötőeleme a kitartás és hűség. Csak kívülállóként látom így, vagy valóban így is van?

– Alapjában véve igen, bár ezt így jómagam nem gondoltam végig, mármint ami a hűség „habarcsát” illeti. De nem is nekem kell erre gondolnom, az évszámok maguk helyett beszélnek. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy az építészeten és a zenén kívül semmi más ne foglalkoztatott volna. Ha érdekli, sort kerítünk majd ezeknek az elmondására is. Kezdetben – érdekességként – talán annyit, hogy eredetileg textilmérnökire készültem, nagyon izgalmasnak találtam – volna – azt a szakmát. De abban az időben csak egy helyen, Jászvásáron volt ilyen szak, nagy túljelentkezéssel, és nem sikerült a felvételim.

– A mérnöki számok világa és a zene mennyire áll egymáshoz közel?

– Nekem gyerekkoromban a templomkórusban mondták többen is, hogy művelni kellene a hangomat, így kezdtem el a népművészeti iskolába járni, Papp Magdától – Nagyvárad akkori legismertebb énekesnőjétől, a híres primadonnától – tanultam énekelni. A kolozsvári opera kétévadnyi kórustagsága életem legszebb emlékei közé tartozik: nagyon jól éreztem ott magam, rengeteget tanultam, de ha netán lettek volna hivatásos szólista ábrándjaim, ott arra is rá kellett – volna – jönnöm, hogy ehhez nincs megfelelő hangom. Egyébként későbbi életem alakulása is az operakórus-beli tagsághoz köthető: egyik nagy téli turnénkon nagyon megfáztam, szörnyű vesekrízissel kerültem Brassóban kórházba. Ott azonnali operációt ajánlottak, a kollégáim viszont inkább a hazajövetelt ajánlották. Itthon kezeltek aztán a kórházban, ahol megismertem későbbi feleségemet. Végleg viszszatértem hát Váradra, megnősültem, és építészként a palotai sertéstenyésztő kombinátban kezdtem dolgozni.

Jobb „tanulóhelyet” el sem lehet képzelni: amit akkor terveztünk és építettünk, ma is áll. De megszűnt a munkahely, nemsokára viszont bekerültem a villanytelepre, a tervezőrészlegre. Egy véletlen találkozás során tudtam meg, hogy ott üresedés van, ez 1973-ban történt, akkor született a fiam, jelentkeztem a versenyvizsgára. Nem volt könnyű, két helyen is kellett vizsgáznunk, de bekerültem a tervezőirodába – és 36 éven át végig ott dolgoztam. Nagyon-nagyon jó volt a munkaközösség, mindent tudtam hasznosítani, amit a kombinátnál tanultam. Terveztünk az egész ország területén, például Nagyváradtól olyan távoli helyen is, mint Focşani. Nem véletlenül említem éppen ezt a várost, mivel az 1977-es (és későbbi, kisebb erősségű) földrengés epicentruma ott volt, a rengést követő nyáron pedig, a tengerre menet arra kerültünk. Látni akartam, hogy állták a „sarat” az általunk tervezett épületek. Nagyon büszke voltam, amikor láttam, hogy csodálkozik a feleségem a munkánk hibátlan minőségén. Egyébként mai napig mindenütt tökéletesen állnak azok az építmények.

– Beszélgetésünk elején célzott némi különleges hobbikra. Elárulna valami konkrétumot?

– Szívesen, bár első lépésben ez is szorosan kötődik a villanytelephez. Ott „kaptam rá” a speciális antennák és erősítők készítésére. Aki emlékszik azokra az időkre, tudja, milyen nagy dolog volt még egyetlen plusztévéadónak a befogása is. Sikerült olyan kezdetleges parabolaantennát összemesterkednünk, amivel még Bécset is fogni tudtuk. Feltehetőleg elment a híre, mert egyik vasárnap, amikor édesanyámmal kijöttünk a miséről, leszólított a villanytelep háziszekusa, mondván, hogy nagyon komoly dolgokról kell elbeszélgetnünk. Ennek is megvoltak az előzményei, tény, hogy akkor beültetett a kocsijába és elindultunk. Hová megyünk, – bátorkodtam rákérdezni, de ő sejtelmes-szigorú arcot vágva hallgatott. Aztán megérkeztünk – hozzá, haza. És azonnal ki is derült, mi volt a célja: hogy bütyköljek neki is egy „csodaantennát”.

– Ezek szerint ilyen jó viszonyban volt az állambiztonságiakkal?

– A jó viszony az nagy túlzás, ugyanis még egészen fiatalember koromtól piszkálgattak. Családunk kifejezetten ellenzékinek volt mondható, hisz én abban nőttem fel, hogy édesapám állandóan a Szabad Európát próbálta meg befogni és a sok zavarás mellett is minden műsorukat meghallgatni. A SZER szeretetét tehát tőle örököltem, de tulajdonképpen nem is ez volt a Szekunak a baja velem, hanem kapcsolatom Tauszik Alajos premontrei kanonokkal. Azt már mondtam, hogy énekeltem a székesegyház kórusában, s egy alkalommal behívta magához a kórustagokat a kanonok úr. Íróasztalán megláttam a National Geographic című folyóiratot, amit édesapám is járatott – amíg lehetett.

Nagyon megörültem, mert egy ideje már nem láttunk új számokat, mire Lojzi bácsi felajánlotta, hogy vigyem el megnézni, és édesapám is olvassa el. Kapcsolatunk így kezdődött: havonta mentem az új számokért, és egyre többet beszélgettünk. Hallatlanul értékes, nagy tudású és nagyon széles körű érdeklődésű ember volt Lojzi bácsi, őt viszont – mint „megátalkodott klerikálist” – folyamatosan figyelte a Szeku. És én is képbe kerültem. Be is hívtak egyszer-kétszer, bár tudták, hogy valójában nincs semmi bűnöm, csak hát ez volt a módszerük, igyekeztek mindenkit félelemben tartani. Aztán Lojzi bácsiról ki tudja, mi mindent jelentettek a „jóakarói”, s engem is szorosabbra fogtak, azzal vádolva, hogy az antennáim segítségével titokban a Szabad Európa számára sugározok műsorokat. Ez természetesen nem volt igaz, az említett antennabütyköléssel el is simult, de arra éppen jó volt, hogy ne érezhessem nyugton és biztonságban magamat. Lojzi bácsit is sokat bántották, a rendházból is ki kellett költöznie, a nővérével lakott együtt.

– Miután az Orsolya-rend visszakapta a mai Ady Endre Gimnázium épületét, és megkezdődtek a külső-belső felújítási munkálatok, Márton Istvánt mondhatni mindig az állványok közelében lehetett látni. Ezek szerint a fiatal korából eredeztethető egyházi kötődés révén lett a felújítási munka irányítója?

– Úgy tűnhet, de nem úgy van: ahogy a villanytelepre is egy véletlen találkozásnak köszönhetően kerültem be, ez is merő véletlen volt. Van ugyanis egy kis telkünk a nagyváradi szőlőhegyen, s mivel be lehet onnan látni az egész várost, elhatároztuk, hogy felhúzunk ott egy hétvégi házat. Egy alkalommal a napi munka után hazaszállítottam a munkában segédkező munkásokat, és hazafelé jövet megláttam két apácát az út mellett. Autóstopra vártak, felvettem őket és bejöttünk Váradra. Útközben kérdezték, merre jártam, mondtam, hogy éppen építkezem a szőlőhegyen, mire ők szakmám felől érdeklődtek, és nagyon megörültek, hogy épp az építészet a mesterségem. Nekik ugyanis szükségük lenne valakire, akire rábízhatnák a felújítást, és énbennem – csak úgy, első látásra – megbíznának.

Elkérték a telefonszámom, s bár őszintén szólva meg voltam győződve arról, hogy megfeledkeznek rólam, néhány nap múlva már kerestek is. Ez 2001-ben történt – azóta úgymond én vagyok a rend visszaszerzett ingatlanait felújító munkálatok „karmestere”. Eleinte párhuzamosan végeztem a villanytelepi munkámmal, de úgy éreztem, hogy nem lehet a kettőt együtt, illetve egyszerre csinálni. S mivel az idő – akarjuk, nem akarjuk – telik, elérkeztem a nyugdíjkorhatárhoz, és nyugdíjba vonultam a villanytelepről. Most már csak az Orsolya-rendnek dolgozom, nem könynyű, de büszkén mondhatom, hogy nagyon sokat tanultam a rendet képviselő idős apácától. Mindenekelőtt pontosságot és korrektséget.

– Az Ady-gimnázium mindenesetre a város egyik ékessége lett most, hogy készen vannak a felújítással.

– Bocsánat, csak a külső felújítás van készen, bent még rengeteg a munka, a tetőtérben is neki kell látnunk dolgozni – meg sem tudom mondani, mikor fogunk teljes egészében a végére érni.

– S ha vége lesz, következik majd az „igazi” nyugdíjasélet? Ha jól tudom, a kórusban már nem énekel.

– Harminckét év után hagytam abba, huszonöt éven át szólót is énekeltem a kórusban. És remélem, hogy nem leszek semmittevésre ítélve, ugyanis írni – közérdekű ügyekben véleményt mondani – fiatal korom óta írogattam, manapság pedig egyre gyakrabban kerül sor a közírásra. Magyarországi lapokban jelennek meg, emellett pedig van egy nagy tervem: sajtó alá rendezni nagybátyámnak, a közismert Ruffy Péter közírónak a személyes vonatkozású írásait, elsősorban az 1990 utáni naplóit. Ezeket kéziratban rám hagyta, úgyhogy lesz munkám bőven.

– Ezt a sokirányú, nem kis mértékben a művészetek felé hajló érdeklődését továbbviszi-e valaki a családjából?

– Egyelőre úgy látom, hogy kislányunokám, Ágnes lesz ilyen értelemben az örökösöm, de még korai volna erről bármit is mondanom. Egy biztos: Ágneske nemcsak gyönyörűen beszél, de különös érzéke van a nyelv zenéjéhez, máris játékosan ízlelgeti, sőt szívesen farag rímeket is. Vagyis nem lehet nagyapai elfogultsággal megvádolni engem, ugye?!