Beszélgetés Körner Annával, a nagyváradi Szigligeti Színház súgójával

– Emlékszik az első színházi látogatására?

– Előadásra nem, csak egy kép jelenik meg előttem: ülünk az első sorban édesapámmal, körülbelül három éves lehettem, és a Bánk bánt nézzük. Azt nem tudom, kik játszottak, de tudom, hogy a Bánk bán volt. A valamivel későbbi emlékeim ennél sokkal gazdagabbak és pontosabbak, mivel tulajdonképpen színházi gyerek voltam: édesapám nagyon korán meghalt, édesanyám egyedül nevelt, ő nemcsak könyvelője volt a színháznak, de a kórusban is énekelt. Az óvoda, ahova jártam, nagyon közel volt a színházhoz és a foglalkozás végén egyedül besétáltam édesanyámhoz a színházba. De szellemi-kulturális nevelésemben nemcsak az előadásoknak volt nagy szerepe, hanem a könyvelőség közvetlen szomszédságában lévő férfiszabóságnak is, ahová én bejáratos lévén, nagyon sok mindent megtudtam – vagy legalábbis meghallottam – a színház és elsősorban a színészek magánéletéről. A passzív szókincsem is komolyan bővült, mert munka közben a szabók nem igazán fékezték a nyelvüket.

– Akkoriban már megfogalmazódott, hogy színésznő szeretne lenni?

– Nem, sokkal inkább az – biztosan a szabósági folklór hatására –, hogy csak színész ne legyen majd a férjem. Egyébként később, amikor már nagyobbacska voltam, az iskolából bementem anyuhoz, ő pedig adott két lejt, hogy addig, amíg lejár a munkaideje, menjek a szomszédos moziba. Rengeteg filmet megnéztem, de a színháztól nem pártoltam el. Ott álldogáltam a kuliszszák mögött, és néztem az előadásokat. Olyan gyakran, hogy már szinte hozzátartoztam én is a díszlethez. Volt is egy nagyon emlékezetes esetem: miattam „romlott el” a Cirkuszhercegnő egyik előadása II. felvonásának drámai fináléja.

Az ügyelőnő – kedves, testes hölgy, akinek az volt a szavajárása, hogy „Aki nem jön be, az nem megy ki” – nem vett engem észre, elbotlott bennem és a drámai jelenet közben beesett a színpadra. Természetesen azonnal elzavartak onnan, de átmentem a másik oldalra, és ott néztem végig az előadást. Egyébként gyermekszínészkedtem is, például a Cigánybáróban, és később, már súgóként volt egy kis szerepem a Lumpáciusz Vagabunduszban, de játszogattam más előadásokban is, például a Döglött aknák című Csurka-darabban, a Csongor és Tündében Rókalány voltam és Kúttündér, a Koldusoperában Bohóc, Sütő András Vidám sirató című darabjában pedig Erzsi.

– Ne vegye tolakodásnak a kérdést, de ilyen színházi „múlttal”, hogyan lehetett sikertelen a felvételi?

– Nagyon egyszerű: a másik jobb volt nálam. Én valami század pontokkal kerültem elsőnek a vonal alá – mindez az első felvételin. Akkor jól fel voltam készülve, Szabó Ódzsa készített fel, a másik két próbálkozásra aztán már nem is nagyon készültem. Hiszen akkor már dolgoztam, és egyre jobban megszerettem a munkámat. Szerencsés véletlen volt, hogy olyan hamar sikerült a színházba kerülnöm: egyik délelőtt rámtelefonált édesanyám, hogy jöjjek gyorsan, mert most rendezik a megürült súgói állásra a versenyvizsgát. Mentem, sikerült, azonnal kenyérbe is estem.

– Vagyis alászállt a legendás súgólyukba...

– Oda csak egyetlen egyszer, mivel az „én időmben” már oldalról súgtunk. Szerencsére, mondhatnám, mert ott lent nagyon-nagyon rosszul éreztem magam. Nem vagyok klausztrofóbiás, de a súgólyukban valami hasonló érzés töltött el. Pedig jó hely az ott lent, nem véletlenül vált „legendássá”, ugyanis onnan a hang éppen oda visz, ahová kell, és csak az hallja, akinek szól. Oldalról súgva előfordulhat, hogy még a karzat is hallja.

– Ha a sikeres versenyvizsga után azonnal dolgozni kezdett, a szakma fortélyait mikor, hogyan, kitől sikerült megtanulnia? Mert akárhogyan is nézzük, súgólyukból vagy a kulisszák mögül, de a súgó az előadás egyik főszereplője. Ha nem is lehet látni, akkor is. Vagy akkor még inkább. Szóval mikor tanult bele?

– Menet közben. Mindenekelőtt a színészek segítettek: Varga Vilmos mondta például először, hogy nekem mindig legalább egy szótaggal előbb kell járnom, hogy ő tudja, merre tartson. Próbákon meg még előbb és – természetesen – sokkal hangosabban. Előfordulhat, hogyha esetleg betoppan valaki, azt hiszi, veszekszem, olyan hangos vagyok. Előadás alatt aztán nem mindig van szükség súgóra, vagy nem mindenkinek van szüksége. Azt is meg kellett tanulnom, hogy észrevegyem: mikor van baj, vagyis az elhallgatás, a megtorpanás mikor nem jelent művészi szünetet.

Meg kellett tanulnom az ilyenkor általánosnak mondható, segélykérő „döglött hal tekintetet” elkapni, majd gyorsan szólni vagy mutogatni. Volt olyan előadás, ahol egyik-másik színésszel közösen megbeszéltük az egyezményes jeleket, hogy ne kelljen annyit mondanom. Simán ment. Akadt aztán olyan is, aki eleve nem tökéletes pontossággal tanulta meg a szöveget, mert tudta, hogy rám számíthat. Na és a pityegés! Előfordul, hogy egy-egy színész nem tudja, mikor következik – akkor szoktam az ujjaimmal halkan pityegni. Ez az egyezményes jelünk. De ha az illetővel az egyik vagy másik kolléga ki akar tolni, pittyeg össze-vissza. Szerencsére ilyesmi ritkán esik meg.

– Emlékszik az első hivatásos munkájára?

– Hogyne, Arthur Miller Az alku című darabja volt. S egy baki miatt emlékezetes is maradt, ugyanis a színen ott állt egy hárfa, a szöveg az volt, hogy „vigyem ezt a hárfát is?” A színésznek nem jutott eszébe, én mutattam a hangszerre, ő pedig megkérdezte: vigyem a gitárt is? És ez nemcsak egyszer fordult elő. Poénnak nem rossz ugyan, csak a darab nem olyan, amit poénokkal lehetne-kellene megtűzdelni. De jó színész volt és kedves ember – nem lehet rá haragudni.

Különben sem lehet úgy súgni, hogy nem rokonszenves a színész vagy a darab. Ha véletlenül ilyesmi merül fel, akkor azt föltétlenül félre kell tenni és a munkában maximálisan együtt lenni. Ezért nehéz átvenni például mástól egy-egy darab súgását. Nálunk a színháznál ketten voltunk mindig, most is ketten vagyunk, nagyon jól tudunk együtt dolgozni, évad elején megbeszéljük, ki melyik darabot súgja le, ilyen téren szinte soha nem csúszik be semmiféle „keveredés”. Eddig egyetlenegyszer kértem kifejezetten darabot, 1974-ben Az ember tragédiáját. Imádom, tudtam könyv nélkül, félálomban is mondtam. Máig a bibliám, nincs olyan élethelyzet, hogy ne lenne rá egy-egy Madách-idézetem. Szóval ez volt az egyetlen kérésem, visszautasításra pedig soha nem is gondoltam.

– És az akrobatikával kevert, alternatív helyszíneken játszatott rendezői színházban, hogy oldja meg a súgást? Ha például a színész fejjel lefelé „lóg”, a súgónak is ez a dolga?

– Ott én már fölösleges vagyok, a malomban sem tudom súgni az Oedipuszt. Ott ülök hátul, halálra izgulom magam, de ha szükség volna rám, semmit nem tudnék tenni.

– Mikszáthné Mauks Ilona szerepét játszva önmagának súg?

– Görgey Gábor darabja, a Mikszáth Kálmán különös házasságai maga a csoda. Láttuk a tévében Körmendi Jánossal a főszerepben, és férjemmel, Hajdu Gézával elhatároztuk, hogy megcsináljuk. 1983-ban mutattuk be, eddig 117 előadásunk volt. Csodálatos a darab, és azóta is folyamatos a sikerünk vele. A bemutató idején Kiss Törék Ildikó volt a színház művészeti vezetője, azonnal rábólintott a tervünkre, a bábszínházban csináltuk meg. De játszottuk már a legkülönbözőbb helyszíneken. Amikor elkezdtük, az idősebb Mikszáth-házaspárt volt nehezebb játszani, most már a fiatalabbat nehezebb.

– A nyugdíjkorhatár rohamosan közeledik: mi lesz a visszavonulás után? A Mikszáthhoz hasonló kétszemélyes színház?

Nem tudom, mi lesz. Nagyon szeretek főzni, hagyományos, magyar ételeket – majd többet fogunk enni. De a Mikszáth-előadást nem lehet felülütni. És csak azért, hogy csináljunk valamit, nem érdemes. Bár volt már felkérésünk iskolák számára egy Vörösmarty-összeállításra, nem is sikerült rosszul, az erotikus népmesékből készült összeállítást is szerette a közönség, szóval remélem, nem leszünk tétlenségre kárhoztatva. Vagy mondjam úgy, hogy azért sem engedjük majd megkeseríteni magunkat?!