Beszélgetés Gahér Lajos nagyváradi állatorvossal

 – Berettyószéplaki származása mennyire volt meghatározó a pályaválasztásában?
– Nagyszüleim földbirtokosok voltak Berettyószéplakon, 60–70 hektáron gazdálkodtak, s én már gyermekkoromtól nagyon szerettem az állatokat. Sajnos 1949. augusztus 13-án nagyszüleimet elhurcolták a Duna-csatornához, nagymamám ott is halt meg. Mindenüket elkobozták, úgyhogy 1956-ban, amikor nagyapám hazakerült, mondhatni földönfutó volt. Előbb albérletben lakott, majd mi átadtuk neki a lakásunkat, és pap nagybátyámhoz költöztünk. Nagyapám semmit nem kapott vissza, nagy szegénységben halt meg.

– De a 90-es változás után visszakerült valami a család birtokába?
– Addigra már én maradtam az egyedüli örökös, természetesen viszszaigényeltem, vissza is kaptam a vagyon egy részét – most ez már így nagyon sima ügynek tűnik, de akit érintett és foglalkozott is vele annak idején, még emlékszik, hogy a többszörösen korcs öszvértörvénykezés milyen bonyodalmakat produkált. Amennyit a sorozatosan változtatott-kiegészített 18-as számú földtörvény lehetővé tett, visszaigényeltem, vissza is kaptam, egy ideig foglalkoztam a földdel, de mostanra már eladtam.

– Visszatérve a pályaválasztásra: végül is ez a széplaki gyermekkor „következményének” tekinthető?
– Tény, hogy az állatokat mindig nagyon szerettem. Mindig volt kutyám, szerettem a libákat legeltetni, és már gyermekként nagy örömet jelentett számomra, ha meg tudtam szüntetni egy-egy állat szenvedését, de az sem volt ritka, hogy játszótársaim apróbb sérüléseit is én „kezeltem”. Az állatokon kívül viszont ugyancsak gyermekkortól volt egy másik nagy szerelmem – a repülés. Nem kifejezetten olyan értelemben, ahogy majdnem mindenki szeretné „utánozni” a madarakat, hanem engem a gyakorlati oldala érdekelt. 1961-ben készítettem az első repülőmodellt, ami működött is – nagy sikerként könyveltem el. És hát volt abban az időben az úgynevezett  mozikaraván, az járta a vidéket: valahányszor eljöttek Széplakra, én megnéztem a Kétszer kettő néha öt című magyar filmet. De hogy rövidebbre fogjam: dédelgettem azt az álmomat, hogy a bukaresti műszaki egyetemen elvégzem a repülőépítő szakot. Álom maradt, mert elmentem megnézni a felvételi előtt, mi is ott a helyzet. Hát nemcsak óriási volt a túljelentkezés, de olyan repülési szakemberek gyerekei is szerepeltek a jelentkezők között, akikkel én, a már-már „osztályellenség kulákivadék” úgysem tudtam volna felvenni a versenyt. Még maradt annyi időm, hogy leadjam a jelentkezési dossziét az állatorvosira Kolozsváron, és nagyon jó átlagjeggyel be is kerültem. Emlékszem, hogy százötven hely volt, és eredményhirdetéskor legalulról kezdtem a nevemet keresni. Egyre feljebb és feljebb haladtam, de nem voltam sehol. Már éppen el akartam volna szomorodni, amikor megláttam magam: nagyon jó jeggyel a sikeresen felvételizettek „felső felének” csoportjában. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez volt életem legboldogabb napja.

– És azt hogy fogadta, hogy az egyetem elvégzése után Brăila megyébe helyezték? Mégiscsak egészen más világ, mint Széplak vagy Kolozsvár.
– Kétségtelenül más világ, de amúgy nem volt nekem semmi bajom Brăila megyével. Az igaz, hogy sokkal kevésbé fértek hozzá az információkhoz, mint itt Biharban, az ország nyugati felében, vagyis kevesebbet tudtak a világról, de nagyon jó lelkű emberekkel kerültem kapcsolatba, hamar befogadtak, mindenáron szerettek volna ott tartani, én mégis hazavágytam. A Bákóban letöltött katonai szolgálat után kérelmeztem is a visszahelyezést, sikerrel. Itthon aztán következett a munka sűrűje: dolgoztam vidéken is, Váradon is, a mezőgazdasági igazgatóságon és az állat-egészségügyi felügyelőségen. Családot is alapítottam, jött a gyerek, úgyhogy nem igazán volt időm unatkozni.

– Ez azt jelenti, hogy a modellezés háttérbe szorult?
– Nem, arról szó sincs. Az állatorvosi munkával párhuzamosan a repüléssel is tovább foglalkoztam. Egyébként az egyetemi évek alatt is így „futott” a kettő, hisz a kolozsvári Tehnofrig SE egyik legaktívabb tagja voltam. Soha nem felejtem el a kolozsvári, de különösen a dezméri sportrepülőteret. Itthon pedig előbb tagja lettem a nagyváradi repülőklubnak, jelenleg pedig a modellezőrészleg szakvezetője vagyok. A modellezésben elért sporteredményeim elismeréseképpen már a 80-as években sportmesteri címet kaptam. A FAI, a nemzetközi repülőszövetség sportbírójaként az utóbbi években sokat jártam külföldre, világkupa-versenyeken, Európa-bajnokságon és világbajnokságon vettem részt zsűritagként vagy versenyigazgatóként. Legutóbb például az a megtiszteltetés ért, hogy az elmúlt év novemberében, az Henri Coandă-évforduló alkalmával felkértek egy előadás megtartására is.

– Ismerősei számára nem jelent újdonságot, hogy Gahér Lajosnak az állatok és a repülőmodellek szeretete mellett van egy harmadik „szerelme” is: a zene. Alig van olyan hangverseny, amelyen ne lenne jelen. Ez a három nagy érzés nem nevezhető – jelképesen – már-már „csapodárságnak”?
– Semmiképpen sem. A természetben ugyanis minden összehangolódik. Vagy van tökéletesebb repülés a madarakénál? És a madárdal nem csodálatos zene? Feleségem a Szilágy megyei Ippre való, van ott egy hétvégi házunk, s miközben az erdőszélen repítem a repülőmet, hallgatom a madárdalt. Tökéletes harmónia. És nem szeretnék szerénytelennek tűnni, de beszélhetnék Einstein szenvedélyes hegedűjátékáról vagy arról, hogy Teller Ede 90 éves kora táján is még zongorázott. Azt hiszem, már mondtam, hogy engem elsősorban a repülés technikai megoldásai érdekelnek, s a nagyon konkrét foglalatosságok épp a zenéhez hasonló szabadabb kiegészítőt vonzanak.

– A zeneszeretet ugyancsak gyermekkorból ered, vagy később jelentkezett?
– Annyira a gyermekkorból, hogy nem is emlékszem, mikor kezdődött. Illetve nincs saját emlékem, csak a szüleim elbeszéléséből tudom. Édesapám kántorkodott, édesanyám zongoratanárnő volt, ők mesélték, hogy ha csecsemőként volt valami bajom, sírtam, nyűgölődtem, édesanyám zongorázott nekem, és megnyugodtam. Aztán amint lehetett, megtanított engem is zongorázni. Igaz, hogy fiatalemberként átpártoltam a könnyűzenéhez, sokat nótáztunk is, és ebből az időből föltétlenül meg kell említenem az „átütő sikeremet”: a 60-as évek derekán Magyarországon élő nagynéném elküldte nekem az akkor össznépi izgalmakat kiváltó táncdalfesztiválok kottafüzeteit, s ennek révén lettem én „nagyfiú” a faluban. Később aztán visszaszoktam a komolyzenéhez, hangversenyre kevésbé jártam ugyan, mert a mezőgazdaságban nem igazán ismerték a hétvégi lazítások fogalmát, de amióta több időm lett, valóban sokat járok koncertre. Arról nem is beszélek, hogy a Bartók Rádióból, az internetről állandóan szól a fülhallgatómban a zene… Vettem egy digitális zongorát, amit ugyancsak fülhallgatóval éjszaka is használhatok, ha kedvem tartja, nem zavarok vele senkit.

– Megnyugtató egy ilyen megelégedett, önmagával és a világgal harmóniában élő ember szavait hallgatni. De vajon ha betoppanna a jó tündér, vagy hogy stílusos legyek: kifogná az aranyhalat és megkapná a lehetőséget, hogy, mondjuk, ismét húszesztendős legyen, akkor is így rendezné-e be az életét?
– Minden bizonnyal, hisz nem tudok olyan „álmomról”, amit ne értem volna el, és nem hinném, hogy valamilyen más célpontot tűznék ki magam elé. A mesterségemben folyamatosan voltak sikerélményeim, mert – és tulajdonképpen már ezt is mondtam – számomra a legnagyobb öröm, ha örömöt szerzek az állattartónak azzal, hogy meggyógyítom az állatát. A parasztember számára ugyanis mai napig az állat az első, nem egyik vagy másik családtagja, mert ha az állat elpusztul, a családnak nincs miből megélnie. A repülés és a zene pedig? Hát a repülés maga a zene. Akkor miért is kellene nekem a jó tündértől vagy az aranyhalacskától bármi mást kérnem?!