Hinni a nagybetűs Csodában – Beszélgetés Benő Kinga marosvásárhelyi színésznővel

– Bár az akár elcsépeltnek is tűnő jónak lenni jó vagy a jobb adni, mint kapni jelszavakat mindenki ismeri, aránylag kevesen alkalmazzák. Ön ama vékonyka réteg közé tartozik, amely nemcsak szerettei körében és ilyenkor, decemberben próbál jó lenni, hanem egyfolytában gyermekek megörvendeztetésén munkálkodik, hol a Mikulásnak segédkezve, hol bohócként játszadozva, hol adománygyűjtést szervezve. Mi késztet egy főállású színésznőt arra, hogy a jóknál is jobb legyen egy fokkal?

– Ezt így nem tudnám megfogalmazni, sőt nem is érzem a jóknál jobbnak magam. Van bennem egy elemi, belső késztetés, hogy segítsek másoknak, akár ilyenkor, ünnepek tájt, akár az év más szakában. És ezt nem valamiféle imidzsépítő önfényezésként teszem, arra törekedve, minél többen szerezzenek tudomást a cselekedeteimről meg rólam, hanem mert egyszerűen így érzem, és nem tudok közömbös maradni.

Már tinilányként elkezdtem járni az árvaházakat, ahol miután öszszebarátkoztunk, szinte mindegyik gyerek arra kért, vigyem haza. Nyilván csak egyet vihettem haza, egy bizonyos románul beszélő Lajikát, akit annyira megkedveltem, hogy három éven keresztül, amíg át nem került egy másik városba, szinte minden hétvégén, ünnep alkalmával, sőt a vakációs időszakban is hazavittem a szüleimhez. Valahogy így vagyok a kolduló gyerekekkel is, akiknek látványa mindig felbolygat, hisz tudom, hogy nem önszántukból mentek ki az utcára.

– Azzal segít, ha a kéregető gyerek kezébe nyom pár lejt?

– Tisztában vagyok azzal, hogy az összegyűjtött pénz nem lesz az övé, éppen ezért soha nem nyúlok a pénztárcámba, inkább elmegyek és veszek egy kiflit, vagy otthonról hozok egy ruhadarabot. Nem érdekel, hogy a kamrapolcról levett lekvárokat úgy adom oda, hogy tudom, kérésem ellenére sem fogják visszahozni az üres befőttesüvegeket, vagy a lányaim kinőtt ruháinak elajándékozása után nemcsak a rászoruló gyerekek jönnek vissza, hanem az egész család a tömbház bejáratánál terem.

Benő Kinga 1977. június 20-án született Marosvásárhelyen. 2000-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színész szakán, pályafutását a szatmárnémeti társulatnál kezdte, egy évad után a sepsiszentgyörgyi színházhoz igazolt. Öt esztendeje a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja. Fontosabb szerepei: Cseléd az Alkésztiszben (Euripidész nyomán írta Székely Csaba), Kocsmáros, Lady Boxington Shaw–Lerner–Loewe My Fair Ladyjében, Pántlikás lány és Hastáncosnő Kovásznai György Csontváryjában, Mundus Carl Orff Carmina Buranájában, Özvegy William Shakespeare A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása című vígjátékában, Tündér a B. Fülöp Erzsébet és Nagy Imola által színpadra vitt Pinokkió mesemusicalben.

– Az utóbbi években a nemzeti színház is bekapcsolódott az ajándékgyűjtési akciókba. Ennek ön a mozgatórugója.

– Maradjunk abban, hogy az én fejemből pattant ki az ötlet, a színház vezetősége meg felkarolta. Ez mindannyiunk közös akciója, amibe a nézők is csodálatos módon bekapcsolódtak. Idén egy másik, a hátrányos helyzetű gyermekek megsegítésére kiötölt projektje is van a színháznak, aminek Korpos András „Mikulás kollégám” és jómagam vagyunk az arca. A jegyvásárlásból befolyt öszszegek kerülnek majd a rászorulókhoz. Egy harmadik, szintén az ünnepekhez kapcsolódó programra, amit kitaláltam, karácsony szombatján kerül sor. Éppen azt tervezgetem, miként is legyen ez az ovisoknak és kisiskolásoknak meghirdetett játszóház, kántálás, betlehemezés, kézművestevékenység. De számomra mindez nem kihívás, teher, hanem természetes velejáró. Ahogy a saját gyerekeim számára kitalálok egyet s mást, miért ne találnék ki mások számára is ezt-azt?

– Ez a már-már tipikus benőkingaiság miként folytatódik az ünnepek lejárta után?

– Nemcsak színésznek, hanem gyerekanimátornak is tartom magam, így hol bohócként, hol tündérként, netán Hófehérkeként vagy kalózként, vagy egyáltalán olyan szereplőként, amilyet az ünnepelt kedvel, számos születésnapi partin, gyermekzsúron is részt veszek. Otthon kigondolom a játékokat, kidolgozom a forgatókönyvet, majd jöhet a buli! Arra törekszem, a gyerek ne csak azzal maradjon, hogy egy jót szórakozott, hanem kapjon is valamit, akár az egymásra figyelés, akár a jólneveltség, akár a környezetvédelem terén. Mindezt nem kioktató példabeszédek által juttatom el a kicsikhez, hanem a játékokba építve vezetem rá őket.

– Egy pedagógus veszett el a színész-animátorban?

– Igen. Már csak azért is, mert a pedagógiai középiskolába felvételiztem, de a gyenge matektudásom miatt nem jutottam be, így Farkas Márta magyar szakos tanárnőmnek köszönhetően másfelé orientálódtam. Habár másként is fogalmazhatnánk: nem egy pedagógus, hanem egy nagygyerek veszett el bennem. Nem tudom elképzelni sem az életem, sem a világot játék nélkül. Nekem mindig kell tennem, kiötlenem, véghezvinnem valamit. Nem tudok egy helyben ülni. Ha letennének egy sarokba, és rám parancsolnának, hogy most mozdulatlanul itt ülsz, akkor is elkezdeném számolni a repedéseket a falon vagy a szívritmusomat hallgatnám. Egyébként a mindennapjaimban a szívem és a lelkem diktálja az iramot. Nem vagyok túl jó barátságban a rációval.

– Ennek nincs egy afféle hátulütője, miszerint…

– …de!

– Ezek szerint több is van, mert nem biztos, hogy ugyanarra gondoltunk. Ha ennyire szív-lélek gyermekbarátnak ismerik meg a színházi emberek, rendezők, a szereposztásnál akár be is skatulyázhatják?

– Függetlenül attól, hogy kicsik vagy nagyok, úgy vagyok a szerepekkel, hogy az összest jó lehetőségnek tartom. A színház közös játék, aminek a legapróbb szereplőjeként is fontos eleme lehetek.

– És mi a másik hátulütő, amire ön gondolt?

– Annyira beleélem magam ezekbe a gyermekeknek szóló dolgokba, hogy akarva-akaratlanul részese leszek azoknak, és ha valami nem úgy sül el, ahogy elterveztem, nagyon elszomorodom. Már az is bosszant, ha valamilyen okból képtelen vagyok eljutni egy gyerekpartira, és mást kell küldenem magam helyett. Pedig tudom, hogy az, akit felkérek erre, képes megfelelni az elvárásoknak, mégis eszem magam, és aggódom, vajon jól sikerült-e? Persze, hogy jól sikerül, de én mindig azt szeretem, hogy amit teszek, az tökéletes legyen. Szóval maximalista vagyok egy kicsit. Azaz nagyon!

– Ilyen életstílussal az ember nem gyűjti a pofonokat is?

– Lehet, hogy velem van a gond, de én ezeket is holmi felkiáltójelekként fogom fel. Amikor belefutok egy-egy pofonba, nem roskadok búval és bánattal magamba, hanem elkezdem átértékelni a dolgokat, és leszűrni a tanulságokat. Azt, hogy mit tudnék tanulni belőle. Hogy másodjára ne kövessem el ugyanazokat a hibákat. Vagy ha elkövetem, mert el-elkövetem, de ez köztünk maradjon, akkor is azt mondom: harmadik az Isten igaza, és újból nekivágok.

– Gyerekei miként élik meg, hogy az anyukájuk nemcsak a színpadon váltogatja a szerepeit, hanem a hétköznapokban is hol a Mikulás manója, hol arcfestő és lufitűrögető bohóc, hol adománygyűjtő jótékonysági intézmény?

– Nagyon élvezik, hisz ez az egész játszadozás akkor kezdődött, amikor még picik voltak. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy amit teszek értük úgymond kicsiben, megtehetném másokért is nagyban. Most, hogy valamivel nagyobbacskák, mondhatni csapatként működünk. Afféle csodaváró csapatként. Mert noha Dóra már kilenc, Abigél meg hétéves, mindketten hisznek a Mikulásban, hisznek az angyalban, hisznek a nagybetűs Csodában.

Pedig az iskolában mindketten hallják az osztálytársaktól a Mikulást és az angyalt megtagadó kósza híreket. Meg is kérdezték a nagytatájukat, hogy ugye te nem hiszel a Mikulásban? Nos azért nem jön el hozzád, mert nem hiszel benne és számodra a Mikulás bácsi már meghalt! – mondták ki a szentenciát. Olyan szép, hogy ők ezt így fogják fel, és dolgozzák fel magukban. Nem azért mondom, mert az én lányaim, de én tényleg rengeteget tanulok tőlük. És, ha úgy érzem, hogy hibáztam, akár bocsánatot is tudok kérni tőlük.

– Nem hiányzik a csoda gyakoribb megélése a színpadon? Mintha valami előremozdulás ugyan történt volna, de a vásárhelyi társulat még mindig aránylag kevés ifjúsági és gyermekdarabot játszik.

– Pedig én azt látom, a mostani vezetés tudatosan törekszik arra, hogy időnként bemutassunk egy-egy mesedarabot. Például a Túl a Maszat-hegyent, Keresztes Attila rendezésében, amit nagy sikerrel játszik a társulat a gyerekek körében. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy a gyerekeimet kérték fel a plakát megrajzolásához. Most elárulok egy kis titkot: az én fejemben is érlelődik egy régen dédelgetett gyermekelőadás ötlete, amit a közeljövőben szeretnék színpadra állítani.

– Ismerve a zene iránti vonzalmát és a kifinomult mozgástechnikáját, soha nem érezte úgy, hogy egy operett- vagy musicaltársulatban lenne a helye?

– Nem is tudom… Lehet, hogy pont ez lenne az a skatulya, amiről korábban beszélgettünk. Manapság azt a világot éljük, amikor egy színésznek több műfajban is meg kell állnia a helyét. Nem akarom előrevetíteni a kérdést, de már sokan megkérdezték, hogy lehet ennyi mindent csinálni? Amit teszek, abban próbálok százszázalékosan ott lenni. Ha meg azt érzem, hogy nem tudok helytállni, akkor nem vállalom el.

– Aki ilyen „mesevilágban” él, gondolom, időnként eljátszadozik a gondolattal, hogy mit tenne, ha óriási pénzösszeg ütné a markát. Megtörtént már?

– Meg. Utaznék. Most abban a helyzetben vagyok, hogy ezt a tervemet nem valósíthatom meg, mert mások a prioritások. Nem akarom a lányaimat azzal terhelni, hogy hű, de nehéz sorsa van egy olyan anyának, aki egyedül neveli a két gyermekét. Nem, mindenből van kiút, csak hinni kell benne, így eljöhet az az idő is, amikor utazni fogunk. Sokat. Együtt.