Berecz Edgár: nem a turista szemüvegén át vizsgálom a világot

– Egyik vallomásában arról ír: nem akar kvázi gyáva lokálpatrióta, jellegtelen ember maradni. Családi környezete, gyermekkora mennyiben járult hozzá világutazóvá válásához? Mikor vette észre, hogy nyugtalanabb az átlagnál?

– A gyermekkoromat Dégen, Maroscsapon, Vulkányban, Lupényban, Déván, Bukarestben, Kolozsváron, Farnason, Târgu Jiuban töltöttem. Kora gyermekkorom folytonos utazással és lakhelyváltoztatással telt. Már az óvodában más voltam, mint a többiek. Első osztályos koromban a francia nyelvű Rahan magazint böngésztem, sosem érdekelt az átlagos, a közönséges, a könnyen elérhető, a kész, a szokványos, mindig valami másra törekedtem. Szerettem utazni, sokat voltam nyári táborokban, kerestem a külföldi turistákkal a kapcsolatot, és megpróbáltam velük beszélgetni azon kevés nyelv valamelyikén, amelyet akkortájt beszéltem: románul, németül vagy franciául.

– Felnőtté válása pillanatában már nyitottak voltak a határok, csak idő és némi készpénz kellett, hogy az ember világgá mehessen. Hová vezetett az első külföldi útja?

– Magyarországra. Ez természetes következménye volt annak, hogy saját vidékünkön kívül oda szeretnénk kötődni leginkább. Ezek többnyire rokonok meglátogatását jelentették, iskolai kirándulások és jutalomutak voltak. Majd saját szakállamra kezdtem utazni. Magyarország azonban nem elégített ki, nem azt kaptam, amire számítottam. Valamilyennek mutatta magát, de kiderült, hogy nem is olyan, amilyennek valójában hittem. Aztán Németország, Luxemburg, Svájc, Franciaország, Hollandia és a többi nyugat-európai ország következett. Sok üzleti úton vettem részt tolmácsként, fát, szenet, követ exportáló cégek képviselőjeként, autókereskedőként, idegenvezetőként és utaskísérőként. De Európa csak addig vonzott, míg rájöttem, hogy mindaz, ami ott van, nem az igazi. Szép, modern, szervezett, csillogó-villogó, de embertelen, gépies, szívtelen. Már Magyarországon sem adnak egy pohár vizet, mind veregetheted a melled, hogy magyar vagy te is, hogy keresztény, a testvérük, a felebarátjuk. Egy kutyát hamarabb észrevesznek, és emberibb módon bánnak vele, mint egy ilyen „románnal”, mint amelyen én is vagyok.

– Európa vonzotta, azaz Nyugat vagy inkább Kelet?

– A nyugati utakon az emberséget, az emberi értékeket kerestem. Kiábrándultam a Nyugatból, ahol a recsegő-ropogó alkotmány a végnapjait éli, ahol a kultúra már nem virágzik, de annál inkább él a szubkultúra. Legbelül férges ez a világ. Az emberek gyermek helyett kutyát tartanak, az öregeket otthonokban és elfekvőkben rejtegetik, aki heteroszexuális beállítottságú, az összébb kell hogy húzza magát. Szép lassan a társadalom már nem nevezhető kereszténynek, a hit csak bizonyos foltokban és vásárlási szokások formájában működik. Európa nem rendelkezik jövőképpel, ön- és éntudattal… Aztán sorra került a Közel-Kelet és a Kaukázus.

Gyalogosan, stoppal és minden más járművel utazom, ami mozog, a munkagépektől a tevéig, mivel nincs anyagi fedezetem, hogy „normálisan” utazzam, de számomra ez a normális. Másképp nem ismerem meg egy ország igazi arculatát, az emberek hétköznapi életét. Nem arra vagyok kíváncsi, amit a turistáknak mutogatnak, nem szeretném a turista szemüvegén át vizsgálni a világot. Én nem turistának, hanem utazónak tartom magam. Lehet, hogy a két szó jelentéstartalmában nem érvényesül rögtön a nyilvánvaló különbség, de némi fantázia és értelmező szótár segítségével markánsan szétválasztható a kettő. Azonosulni kell a helyi lakosokkal: azt kell enni, amit ők, úgy kell viselkedni, beszélni, térülni-fordulni, a helyi játékszabályok mentén élni, másképp nem érdemes.

A nyelv, a kultúra és a szokások ismerete megnyitja a szíveket, még a börtönajtót is… Európa nem biztonságos. Itt félni kell a rendőrtől, a csendőrtől, a katonától, a buzitól, a drogkereskedőtől, a drogfogyasztótól, a részeg embertől, a csövestől, a cigánytól, a romántól, a tápos magyartól, a csavaros eszű székelytől, a saját fajtámtól, aki, ha nem figyelek oda, azonnal átver, továbbá félni kell a neonácitól, a szervkereskedőtől, úgyszólván mindenkitől. A fehér embertől.

– Járt már Japánban, és a volt szovjet tagállamokban is. Hogyan választja ki az úti céljait?

– Összesen négy évet éltem Japánban, 1996 és 2000 között. Japán feleségem volt, akit Németországban ismertem meg, ott járt egyetemre. Érdekel Oroszország és a Szovjetunióból kivált államok, elsősorban a muszlim lakosságú régi hvárezmi területek. Szeretek az olyan nagy elődök nyomdokain járni, mint Goldziher Ignác, Vámbéry Ármin, Stein Aurél, Germanus Gyula, Ibn Battuta. A kicsi népek is érdekelnek, azok a helyek, ahol nincs turista, ahol szegények az emberek, de a lelkük gazdag, ahol még vannak értékek, ahová más nem tud, vagy nem mer elmenni. Szeretem bejárni a kedvenc regényeim színhelyeit. Sok helyen megfordultam „Jókai nyomában”, például a Janicsárok végnapjai helyszínein, bejártam az örmény holokausztról szóló Franz Werfel-regényben említett majd minden állomást Anitól a Musza Dagig.

– Hol érzi leginkább otthon magát, ha nem itthon tartózkodik?

– Kelet jó, mert ott még szégyen és bűn a lopás. Az embereknek tenyérnyi szívük van: ha látják rajtad, hogy nem akarod az országuk kincseit elorozni, hanem „csak” az emberek lelkében rejlő kincsekre vágyakozol, mindenki segít. Célom útmutatónak lenni, és másokat is kimozdulásra serkenteni, hogy ne féljenek az ismeretlentől, a kihívásoktól, mert ettől lesz igazi ember az ember. Mindenki annyit birtokol a világból, amennyit felfedez belőle. Ha húsz évvel ezelőtt legalább tízezer fiatalt kiküldtünk volna a világba, hogy tanuljanak, és hozzanak haza mindent, ami lélekben elhozható, ma nem itt tartanánk. Mi káposztatorzsákon civakodunk, nem koncon, mert a konc már rég odalett. Nincsenek barátaink, nincsenek erős kapcsolataink, még a rokon törökös népek sem ismernek minket, és mi sem őket! Nincs kulturális híd köztünk, csak előítéletek vannak, főleg tudatlanságból fakadó előítéletek, pedig a magyarnak jó híre van a világban, főleg a kis-ázsiai népek közt, csak mi nem akarunk leereszkedni hozzájuk, túlságosan „eleurópaiasodtunk”, vagy legalábbis azt hisszük. Holott valójában kicsik vagyunk, egy helyben toporgunk, más meg gyarapodik.

– Milyen céljai vannak? Ha éppen nem utazik, főz, vagy nyelveket tanul, akkor mivel foglalkozik? Van még ezek mellett valami „titkos” hobbija?

– Szeretném megtanítani a gyerekeimnek mindazt, amit én tudok, és még szeretnék gyerekeket, hogy legyen sok unokám, akiknek majd mesélhetek. A tökéletességre törekszem, bár tudom, hogy ilyen nem létezik. Maximalista vagyok, arra törekszem, hogy kicsit jobban, szebben végezzem a munkámat. Tanulok az előző hibákból. Idegesít a pénzhiány is. Próbálom megnyugtatni magam, hogy minden sorra kerül. Holott telik az idő, és hol vannak még az ázsiai, az afrikai, a dél-amerikai utak? Ezek egyelőre csak álmok. Szeretném, ha megfelelő kivitelben, kifogástalan minőségben jelenhetnének meg a könyveim. Újat szeretnék alkotni.

Én nem másolom mások ötleteit, hagyom, hogy maguk vigyék véghez, hiszen kihívás mindenkinek az új. Mindennap olvasok, írok. Hozzászoktam, hogy leírjam a környezetemben tapasztalt dolgokat, s azt, hogy milyen hatással volt rám ez meg az a jelenség, mit váltottak ki belőlem bizonyos élmények, hatások. A meglévő tudást életben kell tartani, hiszen az agy olyan, mint a kés, rendszeresen fenni kell. Szeretnék a sportról írni, az egészséges életmódról, hiszen itthon és Németországban is ezt tanultam a sok egyéb mellett. Olyan könyveket, amelyek nem a kokszról és a doppingról szólnak… Azért térek haza, hogy legyen honnan elindulnom. De a legjobb úton lenni. A pénz nekem csak arra kell, hogy okosan költsem el, s én ismerem a céljaimat.

Nyelveket, konyhaművészetet tanulok, érdekel a szövés, a fafaragás, a zene, a tánc. Ha megérkezem valahová, első a bazár, a halpiac, a mecset, a vár, a mesteremberek utcája, a kikötő, egy borbélyüzlet, egy kávézó, a város legöregebb háza, a múzeum, aztán ki vidékre, és megkeresni a legöregebb embert. A hasznos hobbik érdekelnek. Tanultam péknek, szakácsnak, pincérnek, étteremmenedzsernek, mert a diploma mellet szakma is kell. A legjobb ismeretségek és barátságok a zene, a tánc, a nyelvismeret, a konyhaművészet révén köttetnek, hiszen enni, inni, zenélni, táncolni mindenki szeret. A mongolok közé, három országba, Oroszország, Kína és Mongólia különböző tartományaiba vágyom. A „hadak útját” szeretném bejárni, a nagy csaták helyszíneit, ahol a történelem született

– Szeret és tud is öltözködni, sőt reklámokban modellként is szerepelt.

– Gyerekkoromban mindig királynak vagy királyfinak öltöztettek a farsangi mulatságokon, nyertem is szépen. Aztán egyszer felöltöztettek arabnak, de akkor senki se gondolta volna, hogy ezzel a sorsot irányítjuk, hiszen húsz évvel később tényleg felvettem azt a ruhát, és a fejemre a kufiját. A hétköznapi és ünnepi öltözködéssel már gyerekkoromban megbarátkoztam, hiszen azt tartották rólam, s én is úgy éreztem, hogy jól áll rajtam minden ruha. A modellkedést Japánban kezdtem húszéves koromban. Öltözködni tudni kell, hiszen az egyéniségünkről árulunk el vele fontos részleteket. Nem élünk Mao idejében! Ne a farmerből és a tréningből álljon össze a ruhatárunk!

Simó Márton