Bécsi tükör az EU előtt

Európa ezen mikrokozmosza fölött egy kétszeresen megkoronázott császár-király, illetve a birodalom nagymértékben független osztrák és magyar felét képviselő ikerparlament uralkodott.

A Habsburg Birodalom stabilizáló erőként működött népei és Európa egésze tekintetében. Szétszórt etnikai csoportjai számára egyszerre jelentett viszonyítási alapot és védelmezőt, elsimítva a belső rivalizálásokat és védelmezve a törpenemzeteket a latorállamoktól. Geopolitikai vákuumot is betöltött a kontinens szívében, sakkban tartva Németországot és Oroszországot.

Amíg mindezeket a szerepeket betöltötte, Ausztriát „európai szükségszerűségnek” tekintették – nemzetiségek és nemzetek kiegyensúlyozójának, amelynek nem volt pótszere. De a korai 1900-as években a birodalom két olyan problémával szembesült, amely kétségbe vonta képességét e feladatkör betöltésére.

Először a birodalom képtelennek bizonyult arra, hogy összebékítse és képviselje alkotóelemeinek érdekeit. A probléma magja az 1967-es kiegyezés volt, amely osztrák és magyar részre osztotta a birodalmat. A monarchia lakosságának felét kitevő szlávok kihagyásával a kiegyezés a német ajkúak és magyarok uralmának eszköze volt. A megállapodás módosítására tett minden kísérlet megbénult, mielőtt elérte volna célját: a németek és a szlávok közti politikai egyezményt, a német–magyar megállapodás mintájára.

Másodszor, részben belső nacionalista válságoknak tulajdoníthatóan, a birodalomnak egyre nehezebben sikerült egységes, független pályára helyezkednie a nemzetközi ügyekben. Miután 1906-ban egy jóval rámenősebb Oroszországgal szembesült, az Osztrák–Magyar Monarchia egyre nagyobb mértékben Németországba vetette bizalmát, elveszítve ezzel a geopolitikai stabilizátori szerepe által biztosított különleges státusát.

Ezek a problémák helyrehozhatatlan károkat okoztak a Monarchiáról kialakult „szükségszerűség”-imázsban – mind alkotóelemei tekintetében, amelyek kezdték megfelelőbbnek látni a nemzeti önrendelkezést a nemzetfölöttiség elvénél, mind pedig a külső erők szemében, amelyek 1918-ban feldarabolták a birodalmat. Így lett vége az első európai uniónak.

Az Osztrák–Magyar Monarchiához hasonlóan az EU-nak is létindoka az a képesség, hogy meghaladja a tagjai közti belső hatalmi egyensúlyt, és az, amit ezzel nyújt a nemzetközi rendszernek. Az Unió 2007-ben mindkét tekintetben olyan kihívásokkal szembesült, mint a monarchia 1907-ben.

Az EU legújabb tagállamai közül sokan a geopolitikai bizalmat érintő problémákkal küszködnek. Ezt láttatják a Lengyelország és Németország közötti feszültségek – az előbbi retteg az EU vezető csoportjának dominanciájától, az utóbbi vonakodik egy olyan Unió pénzügyi terheinek viselésétől, amelyben alulreprezentált. Ha elmérgesedik, ez a viszály tovább terjedhet, és ugyanolyan válságba sodorhatja az EU-t, mint ami szétbomlasztotta az Orszák–Magyar Monarchiát.

Az EU külső problémákkal is szembesül. A Habsburg-birodalomhoz hasonlóan az Unió két erős szomszéd között találja magát: keleten az újjáéledő, egykori befolyását visszaszerezni igyekvő Oroszország, nyugaton pedig a láthatólag revizionista Egyesült Államok, amely határain túli katonai kalandokkal foglalkozik.

Az osztrák–magyar tapasztalat három eleme tanulságos az EU számára. Először, noha nagyobb politikai részvételnek örvendenek, mint a szláv népek a Habsburg-uralom alatt, több közép-európai nemzet úgy látja: mind gazdaságilag, mind stratégiailag roszszabb helyzetben van, mint az EU régebbi 15 tagállama. Ennek az lehet az eredménye, hogy az új tagországok jóval határozottabban képviselik saját érdekeiket az uniós fórumokon.

Az ellenállástól félve az EU vezetői felújították a kétsebességű Unióról szóló tárgyalásokat, amelyben a nyugati államok élcsapata a mélyebb integrációt keresi, az újonnan érkezetteknek pedig csak a felzárkózás lehetőségét hagyják. Ámde, ahogy az osztrák–magyar idők is mutatják, az ilyen megoldások kiváltságokat eredményeznek az élenjárók között, és ellenszenvet keltenek a hátsók körében. Egy több részből álló Unióban nincsenek előjogok: az EU-nak ugyanazt az integrációs szintet kell biztosítania a periférián, mint a birodalmi központban.

Másodszor, ahogyan Ausztriának is szüksége volt egy osztrák–szláv megállapodásra, az EU-nak is szüksége van arra, hogy megismétlődjék az 1952-es francia–német kibékülés, ezúttal legnagyobb nyugati és legnagyobb keleti tagja, Németország és Lengyelország között. Az 1952-es közös acélegyezmény olyan német–lengyel kezdeményezésben köszönhet vissza, amelynek keretében a két ország közösen kezeli a földgázimportokat.

És végül, ahogyan a Monarchia szövetségre lépett Németországgal, hogy teljesítse katonai biztonság iránti igényét, az EU-tagországok az energetikai biztonságot keresik, mivel a gázimportok döntő része Oroszországból érkezik. Azonban a túl nagy mértékű energetikai függés Oroszországtól szélesíti az érdekellentétet a tagállamok között, így például a kiváltságos orosz partnerséget élvező Németország és a Kremlt veszélynek tekintő Lengyelország között. Ahogyan a német–osztrák közeledés nyomán a szlávok orosz pártfogást kerestek a birodalmi egység kárára, ugyanúgy az európai–orosz közeledés nyomán az új EU-tagállamok az Egyesült Államok oltalmát keresik az Unió egységének kárára.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felfedezte: ha már kialakult a geopolitikai függés, a domináns erő inkább azt próbálja elérni, hogy a tőle függő szövetséges saját érdekeinek kiterjesztése legyen, mintsem hogy szabadon engedje. Noha az EU vélhetően soha nem válik függetlenné az orosz energiahordozóktól, megbékélhet függőségével – ha felfedezi azt, amit a Habsburg-birodalom elmulasztott: egy olyan befolyás forrását, amely képes viszonylag egyensúlyban tartani a kapcsolatokat. És ez mindenekelőtt egyhangú, közös energiapolitikát jelent.

Azok, akik a monarchia felszámolásáért harcoltak, végül megérték azt, hogy elsiratták eltűnését; ahogy a rákövetkező események bebizonyították, a régi birodalom jóval nagyobb szükségesség volt, mint elképzelték. Annak hibáiból tanulva a mai európaiaknak képeseknek kell lenniük egy „birodalom” megreformálására és felpezsdítésére, amely még nem végezte el legfőbb művét.

Wess Mitchel

A szerző a washingtoni Európai Politikai Elemző Központ kutatási igazgatója

Fordította: F. S. © Project Syndicate/Internationale Politik, Krónika 2008.