Bátortalan a magyar kisebbségpolitika

Ekkor vált számomra világossá, hogy hiába uralja a látványos, ripacskodó, populista szlovák sovinizmus a felszínt, a háttérben – legalábbis a magyar kisebbséget érintő kérdéseket illetően – átgondolt és szervezett munka folyik. A magyar kisebbségpolitika ennek épp az ellenkezője: komolynak és megfontoltnak tetsző, gavalléros politikusi megnyilvánulások – alapos háttérmunka és felkészültség nélkül.

A szlovák nyelvtörvény jelenlegi módosítása Európában ismeretlen módon korlátozza a kisebbségi nyelvek használatát, több, Szlovákia által ratifikált nemzetközi dokumentumot is sért, s több vonatkozásában is ellentmondásban áll a szlovákiai kisebbségi nyelvek használatát szabályozó 1999-es törvénnyel. A törvénymódosítás többek között tiltja, hogy a hivatalokban a magyar anyanyelvű hivatalnokok egymással magyar nyelven beszéljenek, vagy hogy olyan települések egészségügyi intézményeiben, ahol a lakosság nem éri el a 20 százalékot, beszélni lehessen magyarul.

A jogszabály szigorításának mögöttes célja is nyilvánvaló: a nyelvi jogok további csorbítása által a szlovák politika azt akarja elérni, hogy a magyar nyelv presztízse tovább zuhanjon Szlovákiában, a felvidéki magyarok még értéktelenebbnek érezzék anyanyelvüket, s még inkább szükségét érezzék nyelvük önkéntes feladásának, az asszimilációnak, mely elsősorban a magyar gyermekek szlovák nyelvű iskoláztatása és a vegyes nyelvű családok szlovák orientációja által valósul meg.

A szlovák sovinizmus e legfrissebb megnyilvánulása azonban tágabb perspektívában is értelmezésre szorul. Hiszen a törvénymódosítás – tényleges tartalmán túl – újabb intő jel arra, hogy feltegyük a kérdést: vajon mennyire volt képes egyáltalán a rendszerváltás óta a magyar kisebbségpolitika? Ha őszinték akarunk lenni: nem sokra. Ennek pedig több oka is van. Az első ilyen ok a magyar nemzeti lélektan egyik ficamában keresendő, mégpedig abban, ahogy a magyarság a nemzethez tartozást kizárólag történelmi keretekben, és sokkal kevésbé nyelviekben keresi.

Ez a szemlélet, mely Európában mára szinte teljesen kikopott és értelmezhetetlenné vált, jól tükröződik például abban, hogy ma Magyarországon a határon túli magyar közösségek helyzetét szinte kizárólag történelmi szempontból vagyunk képesek vizsgálni. Legyen szó nyelvi jogokról, az iskolaválasztás problémájáról vagy akár a szülőföld elhagyásáról: Magyarországon elsősorban a történész mond véleményt. Míg mi klisészerűen emlegetjük, hogy „nyelvében él a nemzet”, a tények azt mutatják, e szólás üzenetét a gyakorlatban nem mi, hanem a szlovákok és a románok kamatoztatják. S miközben nap mint nap vetődnek fel a magyar nyelv feladásának aktuális, ijesztő és gyors gyakorlati megoldásokat sürgető kérdései, mi még mindig Trianont elemezzük, s a jövő helyett a múlt felé fordulunk.

További probléma, mellyel a szlovák nyelvtörvény kapcsán szembesülünk, hogy a magyar kisebbségpolitika általában képtelen kezdeményezni. Ami a magyaroknak többnyire megmarad, az a válaszadó szerepe. A szlovákok lépnek egyet, mi pedig reagálunk. Sohasem fordítva. Bár a szlovákiai magyarok igencsak gyér nyelvi jogokkal rendelkeznek, melyekről ráadásul az is tudható, hogy a gyakorlatban csak hézagosan valósulnak meg, a felvidéki magyar politikusoknak éveken át eszébe sem jutott, hogy felhívják a figyelmet a kisebbségi nyelvtörvény fogyatékosságaira, vagy hogy több jogot követeljenek a magyar nyelvnek. Sem kormányon, sem ellenzékben.

Szlovákiában, paradox módon, a szlovákok követelnek több és több jogot nyelvüknek. Végül meg kell említenünk a magyar kisebbségpolitika egy olyan problémáját, melyet – hamisan – legtöbbször kompromisszumkészségnek és konfliktuskerülésnek állítanak be, ezúttal azonban nevezzük bátortalanságnak. Ez a bátortalanság számos ponton tetten érhető. Csak néhány példa. A magyarországi politika következetesen nem kéri számon a szomszédos államokon az alapszerződésekben foglalt kisebbségi jogok teljesülését, míg a határon túli magyar politika nem kéri számon a többségi nemzeteken az államuk törvényei által biztosított nyelvi jogok teljesülését.

A magyar médiumokban gyakorlatilag nem láthatók interjúk – például a szélsőséges – szlovák és román politikusokkal, így a legkézenfekvőbb, leglényegesebb kérdések közvetlen feltevése is rendszeresen elmarad, s a magyar közvélemény jelentős része csak másodkézből értesülhet arról, mit is jelent ma magyarnak lenni a szomszédos országokban. A kisebbségkutatók ugyancsak kerülik a problémás területek felderítését; a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet például gyakorlatilag nem végez olyan felméréseket, melyek a magyar közösség problémáira hívnák fel a figyelmet. S ugyancsak kerüli a magyarokat érintő nyelvi jogi problémák tényszerű feltárását a határon túli magyar sajtó, így például az egyetlen szlovákiai magyar napilap, a nem magyar kézben lévő Új Szó is.

Ez tehát az a közeg, amit az elmúlt 20 évben kialakítottunk, s amiben a szlovák sovinizmus időről időre diadalt arat. A szlovák nyelvtörvény módosítása nemcsak a szervezett és átgondolt soviniszta szlovák politikával, hanem a magyar nemzeti gondolkodással kapcsolatban is súlyos kérdéseket vet fel. Lassan ideje lenne, hogy a kizárólag szimbólumokban élő, historikus és szentimentális mítoszokra építkező magyar kisebbségpolitikát, melynek perspektívája a sóhajtozás mellett leginkább a néhány száz fős gyertyás felvonulásokban és a csendes megemlékezésekben merül ki, felváltsa egy megalapozott nyelvszociológiai és nyelvpolitikai ismeretekre épülő, a kor szellemének és az európai gondolkodás ritmusának megfelelő, modern és talpraesett európai kisebbségpolitika.